Amikor kimondják azt a kifejezést, hogy "kollektív büntetés", értelmetlen vérengzések, népirtások, megalázások, fel nem fogható borzalmak jutnak az ember eszébe. A felnőttekébe. 

Normális családban felnövő, növekedő gyerekek - remélem - nem tudják értelmezni ezt a kifejezést, és nem is tapasztalnak ilyet.

Értelmes családban az autokratikus nevelés szikrája sem nyilvánul meg. Vannak az iskolákban olyan szerencsés közösségek, ahol a devianciák egyszerűen jelen sincsenek.

Normális szülők, érzelemdús nevelés= normális gyerekek! (nyilván nagyon leegyszerűsítve!)

Az összeszokott közösségekben azonban az új vezető, új tanár, nevelő mindig okoz némi zavart. Mindez teljesen természetes. Ahol azonban a retorziók, büntetések, fenyegetések a diákélet mindennapjaivá válnak, ott biz' "elszabadulhat a pokol..."

Ezt minden ÉRTELMES felnőtt tudja. Nem kell hozzá pszichológusnak, és jósnak sem lenni. Ha adva van egy ilyen típusú vezető, ott előbb-utóbb felbomlanak az emberi értékek. Csak persze az ilyen típusú vezető ezt sosem veszi magára.

Vegyük hát a példát:

Kellemes, családias általános iskolában is volt egy osztály, akiket élvezet volt tanítani. Nem kellett fegyelmezni, lelkes, jól nevelt, értelmes kis csapat volt. A pedagógusok örömmel jártak oda órát tartani. Pedig a többi osztály sem volt elvetemült. Az ide járó gyerekeket elég jól ismerem. Hetente találkozom némelyikükkel. Így jártas vagyok a mindennapjaikban. Az új vezető szeptember óta izgatja/igazgatja a közösséget. Ennek következtében tanárcserék, új házirend, idegesebb személyzet teszi "kalandosabbá" a mindennapokat. Kalandosabbá: ezt a kifejezést a gyerekek mondták nevetve. Úgy tűnik, az ő lelküket nem viseli meg túlságosan az új irányvonal. Mesélték, hogy kedvenc tanárukat áthelyezték, és kaptak helyette egy olyat, aki unalmas, érdektelen órát tart, és képtelen ébren tartani a figyelmüket. Emiatt unatkoznak, beszélgetnek, azaz fegyelmezetlenek. A mintaosztály tanulóiról mesélek.... A tanár bácsi panaszkodott az igazgató bácsinak, aki úgy oldja meg ezt a problémát, hogy váratlanul, majd minden órán betoppan, és elüvölti magát a gyerekeknek. Állítólag először meglepődtek, azóta azonban úgy vannak vele, hogy az amúgy unalmas óra kicsit érdekesebb lesz. Nem félnek az ordibáló igazgatótól, ámde még élénkebbek, zajosabbak, és kiabálósabbak lettek. A tananyagot nem tudják. Már nem is érdekli őket sem.

Eredetileg évente többször is felléptek az órán elsajátított tudásanyaggal. Az igazgató bácsi azonban bejelentette, hogy a renitenskedő személyek miatt az egész csapat búcsút mondhat a szerepléseknek. Magyarul: ha a gyerekek a felnőttek miatt nem jutnak előrébb a tanulásban, akkor erről ők tehetnek. Ha egy-két gyerek túllő a célon, az egész közösség "szorul". A gyerekek nem bánják az elmaradt fellépéseket. Ha nem,hát nem kell ünneplőben feszíteni olyankor, amikor más gyerek már régen otthon játszik. Saját bevallásuk szerint pedig már úgyis csak égetnék magukat, hiszen ezeken az órákon nem lehet felkészülni egy nyilvános szereplésre. Szóval őket nem érdekli a kollektív büntetés!

A gyereknek sokkal több esze van, mint a legtöbb felnőttnek! Az egészséges lelkű gyerekek pedig teljesen természetesen reagálják le ezt a helyzetet. Mondtam, hogy nagyon értelmes, kedves osztály.

Még azt is nevetve mondták el, hogy kint volt a rendőrség, a mentő a minap - ilyen eddig még nem volt ott, - mert egy nagyfiú egy kisebbet szünetben jól elvert a wc-nél, mivel látta, hogy van nála pénz.

A gyengébbek kedvéért: ez az agresszív gyerek valószínűleg eddig is odajárt, vagy legalábbis járt iskolába. A templomba sem kell rászólni a gyerekekre, hogy legyenek csendben. Maguktól érzik, hogy kell viselkedni. Ha eddig ebben a suliban nem volt jellemző az agresszivitás, akkor most mitől...? Csak nem azért, mert egyes felnőttektől ezt látják?

Vajon miért mondja sok szülő, hogy jövőre mégis másik iskolát keres a gyerekének? Sosem fog kiderülni az a statisztika, hogy mennyi gyerek és tanár távozik...

Jártamban-keltemben sokat hallok, tapasztalok az utcán, nyilvános helyeken. Jó sokszor csak legyintek: túlzás, negatív hozzáállás tetézi bizony sok ember gondjait.  Persze néha felkapom a fejem. Főleg, ha azt még szeretett, tisztelt, elismert gondolkodású ember szájából hallom.

- Kollektív bűntudatot alkalmaznak az egyik iskolában.- mondja.

- Mi van? -hülök el. - Ez valami tévedés. Ez már nem divat kultúrált országokban vagy 60 éve...

- Nem viccelek.- mondja csendesen.Elkezd hát mesélni.

Régi iskola, új vezetés. Régi-Új módszer. Ha a gyerek rossz(!), az osztályt büntetik.

- Milyen rosszaságot kell ehhez elkövetni? - meredek rá még mindig hitetlenkedve.

- Nincs felszerelés, vagy hiányos. Rendetlenkedés, feleselés, nem figyelés. Ha ez többször előfordul, akkor az egész osztály szorul.

- Hogyan?!- nyögöm.

- Nincs mozi, kirándulás, még tanulmányi verseny sem.

- ...és az ideges osztálytársak majd a rosszalkodót rugdossák össze a vécében...!? -döbbenek.

- Van csattanó is.- súgja tovább az infót.- Nem mindenkire érvényes. Van, aki ennek ellenére mégis mehet tanulmányi versenyre.

Vagyis, ha jól értem, kollektív büntetéssel rombolják tovább az egyébként is ilyen, olyan okkal kissé zakkant gyerekeket, ám ezt még tetézik a következetlenség magas fokával. Gratulálok! 21. sz.-i nevelés. Ha ehhez még jön az új agymosós hoffmann-nevelési módszer, akkor kiírhatjuk az iskolák kapujára a jól ismert Dante idézetet:

"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

A szóban forgó iskolából a mesélő mindenesetre próbálja elhozni gyermekét. Ősszel, félév előtt nehéz dolga lesz...Drukkolok neki, hogy sikerüljön. A többi gyerekkel mi lesz?!

Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján indult a Médiaunió idei kampánya “Mesélj minden nap” címmel A kampány mellé olyan ismert személyiségek álltak mint Schmidt Mária és Novák Péter, valamint a gyermeklélek ismerője, dr. Vekerdy Tamás. 
-Olvass esti mesét a gyermekednek, tölts vele tartalmas időt, mert a gyermekre fordított idő hatékonyan megtérül. (Schmidt Mária)
-A mese fontos terápia, együttes élményekre teszünk szert. (dr. Vekerdy Tamás)
-Azon túl hogy közös élmény egy intenzív kommunikációs szituáció. (dr. Vekerdy Tamás)

Maximálisan csak örülni tudok ennek a kampánynak. A legkevesebb és legjobb időtöltés - kölcsönösen - a gyerekkel! Igen: nekem is jó! Egyrészt, mert imádok velük lenni, és nemcsak úgy, hogy az egyik itt, a másik ott, én meg valahol a lakásban, hanem EGYÜTT! Engem éppen annyira eltölt, örömöt ad, büszkeséggel tölt el, és sorolhatnám még. A lányok pedig jobban szeretik, mint  társas játékokat, mert ahogy mondják, azt tudják csak ők ketten is, de ezt, a "beszélgetőset", csak velem együtt.

Mese: ilyenkor mindenki a nagy írókra vagy a népmesékre gondol. Pedig nemcsak ez mese ám. Minden mese, ami számukra izgalmas, rejtélyes, ismeretlen, és ami nagyon érdekli őket. A fotók nézegetése, miközben én mesélek arról, milyenek voltak akkor, ott a fotón, mi történt akkortájt, mit szerettek, mit nem, hol voltunk, kivel, hogyan...

Milyen volt, amikor én, az apjuk, a tágabb család, a barátaink kicsik voltak?

Milyen volt  a városunk, a környezetünk régen?

Milyen volt, amikor még nem volt autó, tv, számítógép, automatizálás, akkor hogyan teltek a napok?

Milyen volt az iskola, az óvoda, a tanulás, a munka?

Hogy éltek a piramisok közelében, Jézus, Herkules, Mátyás király idejében?

...nem kell folytatnom, ugye? 

Ezeket lehet mesélni utazás, főzés, várakozás közben is. Bárhol, bármikor. Még fantázia sem kell hozzá. Tudjuk, átéltük, tanultuk.

Egyetlen dolog kell hozzá: SZÁNDÉK! Akarat, türelem, kedvesség, igyekezet.

No, de azért lettünk anyák, apák, nem?!

A kampányra visszatérve: nemes kezdeményezés. Ha csak egyetlen, tíz, száz szülő fordul oda jobban a gyermekéhez, már nem volt hiábavaló. Aki eddig is így érzett,  ahhoz eljut  a hívó szó most is.

És aki eddig sem mesélt, beszélgetett, az felfigyel majd? Belátja? Vagy vállat vonva tovább keresi a kifogást, hogy miért nincs ideje, türelme, kedve?

Attól tartok, van alapja a fenntartásomnak. Egyre több a vak ember, a süket fül, a kifogás. Elrohan az élet, és azt nem éljük meg, ami ott van az orrunk előtt. Ami a legnagyobb kincs!

Ehelyett keressük, hajszoljuk, irigyeljük, gyűlöljük...és éppen ezért elveszítjük. Bonyolítunk, pedig  a gyerek tudja igazán, milyen egyszerű...és mi elfelejtetjük vele, mire felnő?!

Nos, tehát itt az alkalom, mert  "...aki egy embert megment, olybá tekintendő, mintha  világot mentette volna meg." /R. Wallenberg/

Hétfő reggel. Ennek mindig érdekes a hangulata. A kicsim ilyenkor még visszahúzódik az ágyába, és eltöpreng azon, hogy akar-e egyáltalán oviba menni. A nagyobb is lassabban készülődik. Két nap pihi, elnyúlás, ráérősség után vissza kell rázódniuk. Nagyobb gond azonban sosincs. 

A hétvégét én is szeretem kihasználni. Tudatosan hagyok időt arra, hogy TÉNYLEG egymáséi legyünk: lélekben, érzelmekben! Ha megnyílnak, beszélgethetnékük van, akkor azonnal félre tudok tenni mindent, hiszen nem hajt az idő, nem kell rohanni, az otthoni dolgok pedig várnak. Nem szoktam sok programot összezsúfolni sem. Észrevettem, hogy szeretnek lelassulni a gyerekek is. Ilyenkor szoktak bölcs gondolatok, észrevételek előtörni belőlük. Ilyenkor van idő a régi dolgok mesélésére, fényképek nézegetésére, mert ebből irtó klassz beszélgetés lehet. Van úgy, hogy csak összebújunk a nagy ágyon, és csak vagyunk, mint a dinnyék a földön. Szuper. Tiszta agymosás!!!

Sajnálom azokat, akik ezt nem élik át. Akik azt hiszik, folyton tevékenykedni, feladatot végezni, irányítani, futkosni kell, még hétvégén is. Ha elcsitulunk együtt, az olyan jó energiát ad a következő hétre, ami megelőzhet sok konfliktust.

Gondolom, vannak borzasztóan elfoglalt emberek, akiknek nincs ilyesmire idejük. Ők tudják. A gyerekeiket azonban szánom nagyon. Miből maradnak ki, és mivé válnak ebben az örökös őrült körforgásban?

Hétfő reggel. Óvoda. Durr, egy nagy pofon!

Mintha én kaptam volna, annyira megrázott.

Pedig csak egy apró affér történt, amit lazán lehetett volna kezelni, főleg, ha a hétvégén lett volna egy fél óra a beszélgetésre...

Kisfiú hozott egy tankot magával, és mégiscsak be akarta vinni a többieknek megmutatni. Amikor felkapta a játékot, azonnal elszaladt az anyjától, behúzott nyakkal. Anya utána, akkor durrant a pofon. Gyerek rutinosan már nem is sírt. Beszaladt a gyerekekhez. Anya utána. Jó hangosan tudósított az óvó néninek, hogy a fia ma megint rossz lesz, mert  kezelhetetlen.

Igyekeztem rezzenéstelenül végezni a saját dolgom. Kicsimtől elbúcsúzni, babáját még egyszer megsimogatta, és betette a táskámba. Úgy szoktuk. Megbeszéltük. Játék nélkül nem indulunk el otthonról. Épp, amihez kedve van, azt hozza. Aztán az oviban ideadja, vigyázzak rá, és majd hozom magammal, ha jövök érte. Néha meg akarja mutatni a kincseit a barátainak is. Ilyenkor beviszi a terembe, majd fél perc elteltével adja is vissza. Békésen, nyugodtan. FÉL PERC. Egy pofon elcsattanása pár másodperc, ám utána a méreg, az idegeskedés meddig tart? Rányomja bélyegét a napra, a hétre, vagy nem? Nem mindenkinek? A kisfiúnak bizonyosan. Még akkor is, ha már nem mutatja, ha már megszokta.

Ha nagyobb lesz, több lesz a vita, akkor hogy intézi majd el a konfliktust anyuci? Akkor sem lesz több ideje, a fiacskájának pedig -joggal - nem lesz türelme a csatákhoz...

Csak egy kis idő, türelem: a sajátunkról beszélünk! Ha ennyire nincs időm, türelmem, szeretetem, akkor mit várok el viszonzásul? Szófogadást, fegyelmet, amikor éppen én nem mutatom ezt példának?! Mit várok el másoktól? Rokonok, barátok, munkatársak, ismerősök, idegenek? ....és ugyebár a hiba másokban van, sohasem bennünk.

Amióta iskolás gyerekem van, újra átélem az kisdiák éveimet. Főleg az alsós korszakot. Elevenen érzem az összes sérelmet, bántást, csúfolódást, amit kaptam. A gyerekek kegyetlenek. Ez igaz. Kódolva lehet ez minden kisemberben, mint ahogy a nagyokban is sokféle rossz, ami csak úgy előtör. A különbség az, hogy a felnőtt igyekszik előre felvértezni magát a rosszindulattal, ill. az igazi sérelmek sokszor arctalanok: törvények, politikusok okozzák, ami húsba vághat ugyan, mégsem személyes lélektaposásnak vesszük. Persze vannak mélyebben érző, érzékenyebb, sérülékenyebb személyiségek, és vannak kevésbé. Ez is kódolva érkezik velünk ebbe a világba. 

Felnőtt eszemmel tudom, hogy sosem martak belém igazán, én mégis végigvergődtem az első éveket a gyerekközösséggel. Minden szó, grimasz, kiröhögés megmaradt bennem. Nyilván én az érzékenyebb kategória vagyok. A szüleim pedig nem igazán foglalkoztak ezzel. Ha panaszkodtam, elintézték azzal, hogy ne foglalkozzam a gonoszkodókkal, én úgyis különb vagyok azoktól. Hülye tanács volt. Mivel én meg azon gyötörtem magam, mivel vagyok én különb? Annyi önkritikám volt, jóféle önbizalomhiánnyal megspékelve, hogy tudtam: nem vagyok szebb, okosabb a többitől. Csinosabb és menőbb meg pláne. Ráadásul, ha bántás ért, lefagytam, kiürült az agyam, nem voltam képes visszavágni, megvédeni magam.

Érdekes, hogy felnőttként találkozva azokkal, akiktől szenvedtem, jókora kedvességet kapok. Kiderült, hogy ők szerettek engem. Vagyis sok dolgot én fújtam fel, ők nem is emlékeznek erre. Persze ezekről sosem volt szó, de azért valószínűsíthető. A probléma tehát sokszor bennem volt, ám a lényegen nem változtat: szenvedtem, és ez mélyen belém ivódott, formált engem. 

Amikor gyerekem lett, és felrémlett, hogy majd közösségbe fog kerülni, bizony tolultak-tolulnak fel bennem az emlékek.

Annyit tanultam, hogy sosem mondom, "különb vagy másoktól!" Minden "valódi" szülő úgyis így érzi, csakhogy a gyerek szó szerint veszi és elhiszi. A másik, hogy saját magam tanultam meg azt, hogy kell az élethez egy bizonyos vagányság és lazaság. Nem szabad minden rosszat tragédiaként megélni. A lányoknál elég jól alkalmazom is ezt a módszert. Talán azért nem ijednek meg a saját árnyékuktól. Ám saját anyámmal éppen ezen vitatkozunk nagyokat! Ő a mai napig azt hangoztatja, hogy különbek, mások és legyenek is! Nem érti, hogy ezzel árt, de a legkevésbé sem használ!

Nos, lányaim is hoztak le a Földre jónéhány kódolt infót. Főleg az idősebb: ő is ultraérzékeny, ő sem képes megvédeni magát, ő is könnyen megbántódik, őrlődik. Nehéz az élete, no!

Amikor beszámol - ritkán, és mindig váratlanul - a sérelmekről, gonoszkodásokról, a szívem szakad meg!!!!! Tehetetlen dühöt érzek, hiszen én nem tudom megvédeni! A suliban nem állok mellette, és tudom azt is, hogy neki kell ezt megtanulnia, csak ő kezelheti le, dolgozhatja fel a bántás okozta sebeket. Jómagam csak óvatos tanácsokat adhatok. 

Közben pedig épp azért vagyok kétségbe esve, mert az anyatigris törne-zúzna, széttaposna, de nem lehet...!

A gyerekek gonoszak és kegyetlenek. Van, aki még jobban is. Ezt igazából a felnőttek, tanárok, sokszor még a szülők sem tudják, hogy mennyire. Lehet, hogy az enyém is az, néha, másokkal. Amikor egyszer-egyszer a hugával undokoskodik, akkor próbálom neki elmagyarázni, hogy ez mennyire ártalmas. Gondoljon ilyenkor arra, hogyha vele viselkednek így, akkor az mennyire borzasztó. Tartsa mindig szem előtt, hogy bánjon úgy másokkal, ahogy ő is szeretné, hogy vele bánjanak. Azt hiszem, sokkal többet nem tehetek.

Amikor azonban olyan szülőkkel találkozom, akik a szemet szemért elvet követik felnőtt és gyerekkörnyezetükkel egyaránt, akkor begörcsölök a félelemtől! Az ilyen ember gyereke lehet, hogy osztálytársa az én gyerekemnek. Egyre inkább azt látom, hogyha megdobnak kővel, akkor dobj vissza sziklával - ars poétikák törnek előre. Akkor pedig a finom lélek, a tolerancia, az empátia csak olaj a tűzre. Az ilyen gyereknek eggyel több oka lehet arra, hogy a "gyengébbe" még taposson egyet...

Nem lehet úgy csiszolni a gyereket, hogy szőnyeg alá söpröm a problémákat, hogy másokra hárítom a gyerekem felelősségét - vele az enyémet is... hogy azt mondom, különb vagy, hogy arra tanítom, máshol bármit megtehetsz: dobálhatod a szemetet, furakodhatsz, törtethetsz, csúfolódhatsz, verekedhetsz...

...sokszor hozzátéve: csak engem hagyj békét...Jesszusom! Ha anyát idegesíti, akkor tombolhat máshol?  

Félek, féltem a lányaim. Jó lenne, ha sok szép emlékük maradna a kisiskoláról. Megpróbálom a lelküket felkészíteni, világos magyarázatokat adni, példát mutatni, erősebbé tenni. Csak próbálkozom. A világ egyre nagyobb és sötétebb. Nem elég hozzá, hogy az otthonunk legyen egy örökzöld sziget.

Nem tudom, mit tehetnék.

Tanácstalan vagyok.

Bízom benne, sok anya töpreng ilyesmin, mert akkor talán kevesebb lesz a kegyetlenség legalább a sulikban.

Aludni nagyon jó! Éjjel.

Lányaim kb.: 2 -2 és fél éves koruktól nem alszanak napközben. Este lefektettem őket időben, és szép békésen végigaludták az éjszakát reggelig. Időnként napközben lefeküdtek, mesét néztek vagy én meséltem nekik. Kicsit pihentek, aztán újra aktívak lettek. Este 7 órára azonban sietni kellett haza, hogy nyugodtan tudjanak pancsizni, vacsorázni, békésen lefeküdni. Gyakran elcsodálkozom, amikor látok piciket este 9-10 órakor még az utcán, vagy ismerősök mesélik, hogy 11 óráig rohangászik a gyerek a lakásban és nem lehet lefektetni. Mennyit és mikor alszik az a gyerek?

Védőnő mesélte, hogy van egy-két anyuka, aki a bulizásokhoz igazítja a gyerek alvását. Ha buliznak, mivel nincs kire hagyni a kicsiket, akkor éjjelig fel van a gyerek, aztán késő délelőttig alszik, ha nincs buli, akkor pedig aludjon már kora este, de a "rossz kölyök" nem akar...! Remélem, ez egyedi eset.

Nekem, felnőttnek nagyon fontos a rendszeresség. Meg tudok állni a fejlődésben, ha váratlan esemény történik. Magamból kiindulva teljesen természetes, hogy a kicsiknek még inkább kellenek a megszokott rítusok. Az enyémek még azt se tolerálták, ha vendég maradt késő estére, mert zavarta a pihenéshez vezető utat.

A nagyobb lányom sosem aludt az óvodában, hiszen a kicsivel voltam otthon. Így ebéd után elhoztam mindig. Amikor a kisebb lett ovis, próbálkoztunk az ott alvással, sikertelenül. Mert nem aludt, csak csendben feküdt. Mérhetetlenül sajnáltam, így megszerveztem, hogy el tudjam hozni őt is ebéd után. Ugyanis én sem tudnék két órát mozdulatlanul feküdni, csendbe lenni, ha nem vagyok álmos. Ráadásul, ha átaludná ezt a két órát délután, mikor feküdne le este? Most 9 óra körül elalszanak. A 10 éves is. Reggel fél hét körül maguktól felébrednek. Ha viszont két órával kitolódik a lefekvés, akkor zavarhatja a nagyot, engem, hiszen 11-ig én sem vagyok ébren, és mikor kelne fel reggel?

Az oviból sokan hozzák el a kicsiket ebéd után, főként ezért. Nagymamik, rokonok, szomszéd, aki ráér, jön a gyerekekért. Aki pedig végképp nem tudja megoldani, hát annak kínlódik a gyerek rendesen. Főként nagycsoportban. Hiszen 6-7 évesen már nemigen van szükség a délutáni alvásra.  Akinek igen, az persze aludjon.

Az volna az ideális, ha ezt választani lehetne!

Egy elkülönített szobában csendesen játszhatnának a baglyok.  Ha összevonnának két alvó csoportot, akkor lenne szabad szoba. Szerintem jobban járnának a gyerekek, és a szülők is. Hiszen a békés este meg a nyugodt reggel meghatározza a kellemes napot!

Hallottam olyan esetet is, hogy kikötözték(!) a gyereket az ovónők, mert forgolódott alvásidőben!

A felnőtt sem tud vezényszóra aludni, akkor miért kegyetlenkedünk a gyerekkel?

Sok kicsi azért nem szeret oviba járni, mert ott aludni KELL. Aztán a nagycsoportos hirtelen iskolás lesz, ahol meg házi feladatot KELL csinálni az idő alatt, amikor pár hete még aludt.

Szerintem érdemes lenne ezen elgondolkodni, hiszen akinek nincs segítsége, csak hosszú, kötött munkaideje, az kénytelen szenvedtetni a kicsijét. Egy ismerősömnek azonban megengedte a főnöke, hogy délután ott lehessen a gyerek. Így ebédidőben érte ment, és délután a kicsi rajzolt, csendesen játszott, mint egy angyal. Amikor megkérdezték tőle, hogy mitől olyan jó kisfiú, bölcsen válaszolta:

- Inkább jó vagyok, csak ne kelljen aludni!

Egy hat éves, Verdákat és Pókembert imádó, fiúkkal barátkozó, mégis TALPIG KISHÖLGY kérdezgeti ezt tőlem naponta! Egyszerűen nem hisz nekem: mert a NŐŐŐ, az nagy cicijű, magas sarkúban libbenő, festett szemű, rúzsos ajkú, sok cipője és táskája van. 

A minap szomorú feladatnak tettünk eleget. Hatéves lévén, kötelező oltásra mentünk Orvos Bácsihoz. Szorongott nagyon, de megfogadta, hogyha a nagylányok tényleg nem sírnak, akkor ő sem fog, mert akkor esetleg ő is NŐŐŐ lehet. Így történt. Orvos Bácsi szobájában sok ismeretlen kincs lelhető, ki is szúrt a nőnövendék egyet.

- Ez meg olyan, mint egy táska! - mutatott a kincsre sóvárogva.

- Szeretnél egyet? - kérdezte mindent értőn Orvos Bácsi.

- Igen! - sóhajtott elhalón a hat éves.

Hófehér szütyővel vonultunk hát végig a városon. Benne a játékok, amik nélkül el nem indulnánk otthonról. Amerre jártunk, mindenhol megtudták, hogy Neki- a nőnövendéknek-új táskája van. A piac, a bolt, a fagyis, az ismerős járókelők min-mind megtudták. Elérkeztünk törzshelyünkre, a pékségbe. Irtó jópofa fiatal lányok a kiszolgálók, mindig szóba  elegyednek az enyéimmel. Most sem állták meg szó nélkül:

- De szép táskád van!

- Igen, kaptam Orvos Bácsitól, mert bátor voltam!

- Egy ilyen nagy lány már lehet is bátor! - tromfolták. - Szereted a táskákat? - faggatták tovább.

- Imádom! ...meg a cipőt is! - kiáltotta lánykám.

- Hú! Te egy vérbeli CSAJSZI vagy! - kiáltották a lányok!

Hatéves nőm teljesen magán kívül libbent hazafelé. Eufóriásan hajtogatta:

- Hallottad?! CSAJSZI vagyok! Igazi NŐŐŐ! Végre! Mostmár mindenki látja! Erre vártam!

...nagyon örültem az örömének. Három nő van szűk családunkban. Nem is "akárminők". Sokan szánták a zuramat, hogy kisebbségben van, de rajta valahogy nem látszik az elnyomás. Ilyenkor mindig azt mondja:

- Imádom a nőket, és nekem három jó nő jutott, másnak meg egy se!

Szülői értekezlet az óvodában. Nagycsoportban. Évek óta oda járunk, családias hangulat, játék, móka, kacagás...volt. Régebben.

Az utóbbi egy-két évben érzek a levegőben valamit:szorongás, félelem, kapkodás... Némi nyomkövetéssel persze érthetővé válik, miért változott a miliő. Begyűrűzött a mesealakos falak közé a politika, azaz: dilettáns, pénzelvonós, intézmény összevonós, megparancsolós, gyereket nem ismerő őrült rendeletek, utasítások...amelyektől bizony az értelmes jóérzésű ember agyilag megzakkan.

Ehhez jön még a kedvenc csemegém: az új étkezési rendelet. Röviden: legyen olyan rossz a kaja, hogy ne lehessen megenni. Tiszta sor: amit nem eszünk, attól nem hízunk! A cigány lova is addig koplalt, míg aztán jobb létre szenderült. Ám a halálát legalább nem az elhízás okozta. Persze az utolsó bulvármagazin is leírta már, hogy nem az evéssel van a baj, hanem a mozgással. Csak a honatyáink nemhogy értékeset, de még a bulvárt sem olvassák. Ezért olyanok agyilag, amilyenek...

Maradjunk a gyerekeknél: tehát a hangulat és a kaja romlott. A gyerekem ebből keveset vesz észre. Azért, mert a óvoda dolgozói minden igyekezetükkel azon vannak, hogy legalább a kicsik érezzék jól magukat, enni meg adok neki én ezentúl is.

Ami mégis írásra késztetett, az a minapi szülői értekezlet! Egészen pontosan két felszólalás, ami után gondolkodni kezdtem, pedig nem kell ám az a sok töprengés...még baj lesz belőle.

Egyik felszólaló egy fejlesztőpedagógus volt, aki elmondta, mekkora szükség van rá/juk.A mai gyerekek ugyanis sok ésszel vannak megáldva, és egyre problémásabbak. Eszerint a sok ész problémát okoz? Felnőtt korban mindenképp, de már néhány évesen is? Lehet, hogyha butábbak lennének, akkor fejlesztés se kéne? "Mennyen kapányi a fődekre!"- és punktum!

Úgy tűnik, túl sok Micimackót látnak ezek a mai fiatalok, és készpénznek veszik, hogy "Gondolj,gondolj...!?

A másik felszólaló az óvoda logopédusa volt. Nagyon keményen lehurrogott bennünket, hogy nem foglalkozunk eleget a gyerekünkkel, nem vesszük komolyan azt, hogy iskolás korára hibátlanul kell beszélnie. Micimackónál maradva, olyan volt, mint Nyuszi, amikor bosszúból eltörli a húsvétot, mert a többiek mindig komolytalankodnak.

Félre a viccet. Tényleg jó, hogy vannak fejlesztő, mentális, pszichológus, logopédus szakemberek, akik tényleg jó szándékkal fordulnak felénk és a kicsik felé. Mindig vittem, viszem a lányaimat mindenfelé, ahová csak kérik, hiszen ártani nem árthat...A gondom az, hogy miért kell eleve azt feltételezni egy 3-6-8 éves gyerekről, hogy fejletlen? Főként agyilag. Miért kell készíteni egy kockasablont, és ha a gyereknek mégsem elég kockás a feje, akkor is belenyomjuk a sablonba! Eszükbe sem jut, hogy a sablonon kerekítsünk inkább!?

Amikor én voltam elsős, nem tudtam kimondani az "r"-hangot. Felvettek az iskolába. Év végére tanultuk meg az összes betűt és azok összeolvasását. Olvasni folyékonyan pedig másodikban. Május környékén tanultuk az "r"-t, és nekem akkor pörgött be a nyelvem. Sosem felejtem el, mert nagyon boldog voltam. Nem vitatom, hogy a helyes hangképzés mennyire fontos. De ne beszéljünk már arról, hogyha egy gyerek beszédhibásan kezdi meg az iskolát, akkor meg sem tanul olvasni és írni! A nagyobb lányom szintén első félévre tudta az "r"-t szépen pörgetni, mégsem kellett osztályt ismételnie. A probléma inkább ott keresendő, hogy míg én lényegében két év alatt sajátítottam el az olvasás fortélyát, addig ma ezt fél év alatt kell produkálni. Aki erre nem képes, csak nyögvenyelősen, azt küldik fejleszteni: mert lassú, mert figyelmetlen, mert szétszórt, mert nem tud nyugton maradni, mert nem képes 7 évesen bebiflázni mindazt, amit még néhány éve is négyszer annyi idő alatt tanultunk meg. Hová rohanunk? Oda, hogy hamarabb szoruljon gyógyszeres kezelésre? Hamarabb hízzon el, mert a sok tanulástól már nem tud szabadon rohangálni? Hamarabb járja ki az iskoláit és legyen hamarabb munkanélküli? 

Tudom, hogy sem én, sem más szülő, pedagógus, gyerekekkel foglalkozó szakember nem tud ezen a helyzeten változtatni. Ugyanis, akik odafönt hozzák az elmebeteg ötleteiket, azok nem járnak a földön, és nem is érdekli őket a valóság.

Egyet azonban megtehet minden szakember a megszerzett tudása mellett: legyen EMBER! Jó szó, megértés, tolerancia, gyermekszeretet. Ennyi kell ahhoz, hogy igazán jó legyen. Enélkül azonban nem ér a szakmájával semmit. A gyerekek és a szüleik nem gépek, amiket bekapcsolunk, turbóra állítunk. Nem vagyunk egyformák sem.

Annyi szülői tanácsom lehet kezdő anyuapukáknak, hogy figyeljék meg, milyen ember az, akinek a kezébe adják a csemetéjüket. Lehet 6 diplomája, embersége, de jólelke, szép gondolatai vannak-e? Megértő, tapasztalt, gyerekcentrikus? Az a fontos. Van ám ilyen ember, nem is egy a városban. Csak ki kell "szagolni" őket. Ha szükségetek van rájuk, szívesen segítek!

Egyre több az egyházi iskola hazánkban. Ez egy mai hír. Van olyan település, ahol az egyetlen iskolát is az egyház vette át. Zömmel katolikus.

Semmi bajom a vallással. Egyikkel sem. Aki tanulmányozta már a különböző irányzatok könyveit, abban sok-sok követendő példázat szerepel. Ha csak a tízparancsolatot vesszük végig, és aszerint próbálnánk élni, hát, könnyebb lenne a világ. Honatyáinknak kötelezővé tenném a napi mormolását. Különös tekintettel alábbiakra:

"Ne gyilkolj!"

"Ne lopj!"

Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!

Ne kívánd felebarátod házát,...se ökrét, se szamarát –se semmit, ami a te társadé!

Tehát nincs abban, csak jó, ha az ember ilyen köteteket forgat, ezt vallja, eszerint él.

Ámde mindegyik vallás maga köré épített egy rituálérendszert, napi kötelező szokásokkal, tennivalókkal, amit azok, akik nem gyakorolják hitüket, nem is értenek.

Ha egy gyermek otthon nem ismerkedik meg ezekkel, az biz' nem érti, mi történik körülötte, ha napi vallásos gyakorlatot folytató környezetbe kerül.  Függetlenül attól, hogy egyébként tartották-e keresztvíz alá, elfogadja-e az alapvető téziseket.

Ha otthon nem napi téma a vallásos tevékenység, ha a bibliát csak úgy forgatja, mint egy szép mesekönyvet, tele érdekes történetekkel, akkor akár imádkozhatna Csipkerózsika mielőbbi felébresztéséért is esténként. Vagy adhatna hálát Hófehérkének ebéd előtt, édesanyját tekinthetné Hamupipőkének, sorolhatnám.

Amikor közeli ismerősöm elsőbe kökemény vonalú egyházi iskolába iratta lányát, teljesen elképedtem.

-Évek óta ismerlek! Soha nem tűnt fel, hogy vallásosak vagytok! - képedtem el.

-Titokban megesküdtünk most a templomban, gyorsan megkereszteltettük a lányt, meg a bérmálkozást is lefizettük, meg az összes többit, amit kért a pap. -felelte mosolyogva.

-Ne izgulj! Továbbra sem vagyunk vallásosak, csak sok a munkánk, nincs időnk nevelni a gyereket, a papok és az apácák meg biztos megnevelik. - azt hitte, ezzel engem megnyugtat...

Nem térnék ki arra, mi a véleményem a "nincsidőmagyerekemre" szülőkről, eme nézetem ismerheti mindenki...

Elképzeltem, hogy nálunk tényleg nem téma a vallás, amit életkora szerint kell, azt ismeri, lapozza, érdeklődi. A "nevelése" az a mi jó érzésünk, morálunk, életfelfogásunk szerint halad. Csak zárójelben mondom, gyerekeim sokmindent tudnak az asztrológiáról és a reinkarnációról is. 

Ha ezek után beiratnám vallási iskolába, ORDÍTÓ KÉPMUTATÁST követnék el!!!!

A képmutatás pedig nálam BŰN!

Ha nem élek napi szinten vallásosan, nem lesz skizofrén szegény gyerek? Otthon így, suliban meg úgy viselkedünk: köszönünk, eszünk, imádkozunk, misézünk, meg mét miket igen-nem? Ezt ki bírja követni!

Vagyis: ha egy iskola egyszercsak kitalálja, hogy bármilyen oknál fogva a következő tanévtől vallásos lesz, onnan el kell menekülni! Fentebb okok miatt. Ami engem felháborít, az az, hogy az iskolába sosem egy évre iratunk gyerekeket. Több évre tervezünk. Már megint fent döntik el, hogy ezentúl nekem hogy kell élnem, mit kell tennem, mindezt persze az utolsó utáni pillanatban közlik.

Tegnap tanévnyitó volt például az egyik önkormányzati iskolában. Ahol az új igazgató bemutatott valami papot, akivel együtt bejelentették, hogy ezentúl kiemelt lesz az iskolában a vallásos nevelés, a hittan, stb...

Három évig ott tanult a lányom. Minden év elején eljött a szülőértekezletre egy hölgy, aki hittanra invitálta az osztályt. Egy-két gyerek anyukája jelentkezett csak a 30-ból. Ennyit a nagyfokú érdeklődésről. Erre most központosítva kötelezővé teszik. Már két anyuka hívott fel, hogy totál felháborítónak tartják, nem erről volt szó, mihez kezdenek, hiszen elkezdődött a tanév, hová tegyék most a gyereket...

Gratulálok az iskola vezetőjének, az egyháznak, az önkormányzatnak. Megint bebizonyították, hogy az iskolához csak azért kell a gyerek, hogy meg ne szűnjön, nem pedig azért, hogy tudásuk és elhivatottságuk szerint lelkükön viselik a kicsik érdekeit.

...és még jobban élünk, mint 4-8-12 éve...tehát már a lelkünk is eladjuk?

Néhány ismerősöm elképedt már ezen a kijelentésemen...

(Gondolom) nem egyetlen anyuka, akinek kamasz fia szemtelen, sokat veszekednek, ilyenkor megbántja az anyját. Anya megbántódva panaszkodik, hogy a gyerek sosem kér bocsánatot.

- Te kértél már tőle? Hallott a szátokból ilyen mondatot? - kérdeztem vissza.

- Hova gondolsz! Csak nem fogok "megalázkodni" a gyerek előtt? Oda lenne a tekintélyem!

Tekintély, szigor, erő: szerintem nem ettől fog tisztelni a gyerek!

Szerintem mitől?

Szerintem attól, hogy SZERETEM! TUDJA, hogy szeretem! MINDIG! Ebben nem szabad soha kételkednie. Ahol érzik a szeretetet, ott a dolgok szinte maguktól elsimulnak.

Vannak viták, ütközések, határok feszegetése, az ember néha mond olyat, amit nem kéne, viselkedik túlzón, elhamarkodottan, de a folyton tapintható szeretet szinte szavak nélkül megoldja a konfliktusokat.

- Nagylányom akaratos, önfejű, hirtelen felfortyanó: ilyen az alaptermészete. Amit szerintem, el kell fogadni gyereknél is. A temperamentum ugyanis velünk született, végigvisz aggastyán korunkig. Lehet rajta finomítani, beláttatni, magyarázni, de csak egy bizonyos fokig. Hiszen az ember gyereke - mégha kiskorú - nem bújhat ki a bőréből. Nyilván ebből több a konfliktusforrás, mint annál a gyereknél, aki csendes, derűs, nyugodt típus. Az viszont jó nagy meglepetést tud okozni...

Szóval, mindenkivel megesik, hogy idegességében olyat mond, tesz, kiabál, ahogy-amit nem kellett volna. Akkor pedig visszakozni lehet-kell! Ha túlzón reagáltam, viseljem a következményeket. Ha olyanért kiabálok, amin máskor mosolygok, a gyerek nem érti, mi a baj. Ha megnyugodva elnézést kérek az indulataimért, az dupla "haszon".

Egyrészt látja rajtam, hogy én sem vagyok tökéletes, nekem is lehetnek hibáim, apró vétkeim. Másrészt "felemelem" magamhoz a gyerkőcöt azzal, hogy megismeri árnyoldalaimat. Nem arra gondol, hogy Ő tett valami rosszat, amit nem ért, nem tud, csak azt érzi, hogy bizonytalan, hogy anyu haragszik rá, és mivel nem érti, nem tudhatja, mikor lesz megint ilyen szitu.

Ha azonban odamegyek, és elmagyarázom, hogy ÉN voltam valami másért ideges, nem is haragudtam rá, akkor helyre kerülnek a dolgok a kicsi buksiban.

Olyan is előfordul, hogy igazam van a megrovásban, csak túl indulatosan teszem. Ilyenkor elmondom, hogy nem lett volna szabad így ráförmednem, de egyébként jogos volt a bírálatom, megjegyzésem.

Megsúgom, ilyen alkalmakkor szoktunk jókat beszélgetni. Olyan dolgokat tudok meg róla, a gondolatairól, érzéseiről, ami foglalkoztatja, bántja, nem érti, csak eddig nem tudta elmondani. Ha viszont nem vagyok képes elnézést kérni, megmagyarázni, csak nő benne is a feszültség, azt hiszi, mindig ő a hibás, nem jó ő semmire, nem fogja tudni, egyáltalán, hol, milyen határai vannak a tetteinek, véleményének, kifejezésmódjának. A kétely, félelem, szorongás ver gyökeret a lelkében, amit vajon ki tud-e onnan majd gyomlálni?!

A kisebb lányom "amiszívemenazaszámon" jellem. Alig bírt beszélni, de térült-fordult, odarohant hozzám, átölelt és lenyomott egy puszit, vagy hatalmas mosollyal, öleléssel odafutott, és kimondta: "szeretlek". Elfogadtuk, hogy a nagyobb más típus. Ám, ahogy telik az idő, egyre többször előfordul, hogy a nagy is így tesz...! MERT EZT LÁTJA! Tőlünk ugyanúgy  megkapta eddig is, mint a kicsi. Viszont a saját "fajtája", egy másik gyerek mintája adja az "ötletet", így mégiscsak jobb!

Ha én, a szülője belátom vétkemet, akkor Ő miért ne tenné. Így megszokja, hogy nincs tökéletes ember, nincs mindenben jó, nem minden fekete és fehér. Toleránsabb lesz, és jobban fog tisztelni másokat, ENGEM is. A tekintély, a felsőbbrendűség szülhet félelmet, képmutatást, sok mindent, de tiszteletet és szeretet nem.

Azt nekünk kell adni, így tanul meg elfogadni és viszonozni.

Ha így nő bele a kamaszkorba, akkor bizonyosan képes lesz bocsánatot kérni is...

A mai nap eseménye, hogy hírül adták: egy 16 hónapos kisfiún átment autóval a saját apja.

Nem fűznék hozzá semmit.

A hírt kommentálók miatt teszek egy-két megjegyzést!

Aki ilyen híreket kommentál, valószínűleg gyermektelen!!!

A szülő felelőssége ÓRIÁSI! Én is így gondolom. Ám akinek van gyereke, aki normális esetben IGENIS ELEVEN, nyitott, ismerkedni vágyó lurkó, akkor bizony előfordulnak HAJMERESZTŐ esetek.

A nagyobbik lányom magára rántotta  a tévét, pár évvel azelőtt, hogy egy kisgyerek emiatt meghalt. Otthon voltunk, a másik szobában, pár méterre tőle. Kora délután beszélgettünk, a lányom mászkált, megbotlott, abba kapaszkodott, amit ért: a tévébe. Karcolása sem lett.

A kölcsön kapott fog nélküli ékszerteknőc pár évvel később egy borsónyit kiharapott a lányom ujjából.

Még pici egy év körüli volt, amikor a márkás babakocsi éppen akkor csuklott össze, amikor a rámpa nélküli boltból tartottunk kifelé.

Akiről eddig beszéltem, a nyugodt, nagyobb lányom!

A kicsi? Bérletet akartam váltani a sürgősségin, és féltem, hogy ránk hívják a gyámhatóságot...

Csak egy-két adalék:

Tél: kicsiről lehámoztam a cuccot, bement a szobába. Nagyot vetkőztetem. Puffanás, sírás, vértócsa: a pici, mivel pici volt, kihúzott egy fiókot, ráállt, hogy elérjen valamit. Megcsúszott, természetesen a fiók sarkába verte a fejét.

Másik: a szemem előtt: konyhában főztem. Kicsi kijött. Szólt a zene. Elkezdett táncolni. Megszédült, feje a konyhaszekrény sarkában landolt... ott voltam mellette.

Folytassam?

Kedves pálcát törő Kommentelők!

Gondolkozzatok! Nincs olyan, hogy én tudnám, mit tegyek... és van egy mondás:

"...sohase mondd, hogy soha...!

Nem tudom, ki, hogy van vele, de az ember gyereke általában jobbat szeretne kihozni magából, - mint ami van.

Mindenkinek megvan a maga gyengéje, és hangulattól függ, éppen mi.

A lányaim nagyobbika semmi pluszt nem kér, ahogy van, úgy van. Azt vallja, EZ Ő. Szerintem neki van igaza. A maga 10 éves módján nem foglalkozik divattal, frizurával, csak a sporttal. 

Azt veszi fel, ami amit elé teszek, nem fésülködne, ha nem kényszeríteném rá, és nem is tisztálkodna, ha én nem lennék. Emellett viszont mégis nő!

A másik lányom mindig is fiú akart lenni: pókember, sárkányok, verdák! Ám csak azért, mert fiú barátaival így játszik. Mert a fiúk szerint neki van a legjobb szövege, nem nyávog, mint a lányok általában, és csupa fiúsat játszik.... ezt a fiúktól tudom.

A kicsi fiús mindent elfogad, ami a fürdőszobában történik. Ő szép, ahogy van, ám, ha felnő, mégis inkább fiú lesz... 

A Nagy, amellett, hogy "nem érdekli semmi", mindent tudni akar, amit a NŐK csinálnak: hová tűnik, és miért teszed, hogy leszeded a szőrt? - Miért van szőrünk? - Miért nem szép? - Nekem is lesz?  - Én is így, vagy máshogy...? ... sorolhatnám...

...ma éppen hajat mostam: Becsavartam nagy csavarókba. Látta már. Most kérdezte meg először, miért tettem?

- Csak.

Kicsit gondolkodott, majd megkérdezte:

- Így szebb leszel?

- Hát, remélem... - feleltem. - Szerinted?

- Szerintem nem. Ne akarj szebb lenni, mint máskor.

... és otthagyott, én pedig megint azon töprengtem, miért mi gondoljuk, hogy nevelünk, közben ők az OKOSAK...

Időről időre hallok olyan családokról, ahol nincs békesség. Nem beszélnek egymással sokszor évekig, vagy éppen állandóan vitatkoznak, régi sérelmeket emlegetnek. Gyakran egy-két részletet elpanaszolnak nekem is az ismerősök. Ezért szoktam eltöprengeni azon, hogyan lehet megelőzni, elkerülni ezt a borzasztó helyzetet.

Sokan nem értenek velem abban egyet, hogy szerintem mindezen problémák igenis a gyerekkorban gyökereznek. Azt mondják, nem vállalhatunk felelősséget a már felnőtt gyerekért. Mert megváltozott, nem így lett nevelve, nem gondoltuk, hogy ilyenné válik, stb...

Nyilván, egy felnőtt embernek saját élete, véleménye van a világról. A munkahely, a barátok, a társa, annak családja is formálhat rajta. Ám vannak elemi dolgok, amik nem változnak. Mert azokat hozzuk otthonról magunkban. Belénk ivódik születésünktől egészen addig, amíg leválunk a szüleinkről. Ezért mondják okos szakemberek, hogy a gyereket csak kamaszkoráig lehet "nevelni", utána már ehetjük azt, amit főztünk magunknak.  

Amikor tőlem azt kérdezik, milyen nevelési elveket tartok fontosnak. Mi az, amit át akarok adni a sajátjaimnak, bizony van, aki teljesen elképed a válaszomon. 

Mert én egyrészt útálom azt a szót, hogy "nevelés"! Ki vagyok én, az Isten? Nem nevelek, csak terelgetek, irányt mutatok, lehetőségeket ajánlok, békés, szeretetteljes, toleráns, vidám hangulatot, pillanatokat mutatok. Véleményemet adom tovább arról, hogy szerintem hogyan lehet elviselhetőbb, könnyebb, kellemesebb az élete a gyerekeknek, és majd amikor felnőtt lesz. 

Müller Péter arról ír, hogy mennyire nagyra tartja az édesanyját, mert egész életében, a legnagyobb világégés közepette is tudott kacagni! Végignevette, mókázta vele, a gyerekével az életét. Mérhetetlen szeretettel beszél az édesanyjáról!

Mit mond? Vidámság, kacagás? Amikor a gyereknevelésről hallok, olvasok, általában ilyen szavak társulnak hozzá: idegeskedés, aggódás, felelősség, gond, pénz, kínlódás, veszekedés... csupa negatív dolog.

Pedig kapunk egy-két-három, ki mennyi CSODÁT az élettől. Amikor kezünkbe fogjuk, már pár naposan figyelmesen, érdeklődve, tágra nyitott szemekkel ránk mosolyog!

Aztán ahelyett, hogy ezt a remek tulajdonságot megőriznénk, szépen leépítjük...

Vannak fontos dolgok, amiket komolyan kell venni: a testi épsége, egészsége, az oltalmazása, a tanulás, elemi illemszabályok...

Azon túl azonban a vele töltött idő móka, kacagás, könnyed hangulatú beszélgetés legyen. Ha engem valaki folyton kioktat, folyton csak az elvárásait hallom, folyton megró, rámpirít, mindig komor arccal jár-kel, attól előbb-utóbb menekülök. Ha még eszköznek használ fel különböző kapcsolataiban, ha mindenért velem takarózik, ha mindenben csak a rosszat látja, ha nem foglalkozik velem, ha nem ért meg, ha nem érzem a szeretetét...akkor felnőtt koromban már nem kérek belőle. A borzasztó hiányérzet pedig, amit nevelés címén elültetett a lelkemben, az mérges nyíl marad a lelkemben.

Vagyis, amikor azt hallom idősödő anyáktól, apáktól, hogy feléjük se néz a gyerekük, hogy mindig veszekednek...akkor vissza szoktam kérdezni: - Hogy foglalkoztál vele gyerekkorában?  Ám az ilyen szülőkből hiányzik a belátás képessége. Csak hárítani tudnak, és háborogni.

Szerintem nem egy nagy titok a jó szülő-gyerek viszony:

CSAK tisztelnem, szeretnem, megértenem, maximálisa tolerálnom kell a lurkót. Mindezt nyíltan, őszintén, érzelmeimet kimutatva. Sosem szabad hazudni, zsarolni, hibáztatni, de amikor csak lehet, közös vidám élményeket szerezni egymásnak. Ehhez nem kell pénz. Főzés közben, utcán sétálva, este összebújva az ágyba...

Higgyétek el, ezen múlik az egész...

A nagylányommal nemrég összekaptam. 9-10 évesen nem érti még, hogy miért fontos tanulni. Ezen vitatkoztunk egy sort. Duzzogva elvonult, aztán idővel odasomfordált hozzám.

- Tudod,  amikor veszekszel velem, akkor is érzem, hogy nagyon szeretsz, és én is nagyon szeretlek. 

Igen. Finomkodó módja egy gyakori indulatszónak.

Nem vagyok sem én, sem a férjem egy káromkodós fajta, ám időnként bizony elhagyhatja egy-két "töltelékszó" az ember száját. Általában igyekszünk normálisan, magyarul beszélni. Jómagam pedig, mivel imádom a sok, színes rokonértelmű szavakat, gyakorta használom kimondottan a lányok előtt, hátha rájuk ragad. Persze olyan naív vagyok, hogy azt hiszem, csak a jó szavak ragadnak meg! Hát nem. Ösztönösen tudják, hogy azok a bizonyos "kicsúszott a számon szavak" mit jelenthetnek. Mikor kell használni őket.

Mivel imádják a szerepjátékokat, akkor tudom suttyomban leellenőrizni, milyen kifejezéseket használnak. Vannak szavak, amelyeket kimondottan szeretnek. Vannak, amiket ritkábban használnak. No, és vannak a töltelékek: amikor nem sikerül összerakni valamit, ha ledől a torony, akkor kiszalad a szájukon. Amikor rájuk szóltam, összerezzenve látszott rajtuk, hogy TUDJÁK, mit jelenthet. Tisztában vannak azzal, hogy ez nem helyes. Meg is magyarázzák, hogy véletlen volt, mert nem sikerült ez-az. Tudatosan használják tehát!

Szenvedélyesebb, szabadabb szájú családban még nagyobb a veszély. Ahol pedig nem is érdekli a szülőket, hogy mit hallhat a gyerek, hát ott érdekes sztorik lehetnek. Erről az óvónók és tanárok regényeket tudnának írni.

Jómagam is hallottam már ezt-azt ovisok szájából, hát mondhatom, én jöttem zavarba. Ráadásul tudatosan használva, gyanítom, még a hangsúlyra is figyelve mondták ki a szavakat, netán a mondatokat.

Amit legutóbb hallottam, attól azonban szó szerint rázott ki a hideg!

Jól szituált óvoda, nem éppen hátrányos helyzetű gyerekek: persze ne ítéljünk elsőre.

A kiscsoport vezéregyénisége egy eldugottabb részén az udvarnak maga köré gyűjtött két kisfiút, majd odacsalt két-három kislányt. Aztán olyasmit mondott a kislányoknak, amit "éltes" korom ellenére még soha nem hallottam, bár tudom a jelentését. A mondatok arra utaltak, hogy bizonyos tárgyat a kisfiú a lányok nemi szervébe fog elhelyezni. KISCSOPORTOS!

Nem a prűdségtől állt el a szavam, amikor ezt megtudtam! 

A gyerekek ilyet nem találnak ki maguktól. Leutánozzák a felnőtteket! négy-öt évesen pedig pláne. Még a mondatok, a hangsúlyok is úgy hangoznak el, ahogy azt a felnőtt elmondta.

A dolog kiderült, szülők beinvitálva, pszichológus is látta a gyerekeket. A kislányokban, és az odahívott kisfiúkban remélhetőleg nem marad maradandó élmény, gyanítom azért, mert ezt a fajta cselekvésre buzdító felhívást egyszerűen nem igen értették valójában. Gondolkoztam, az én gyerekeim sem értenék, talán még a nagyobb is csak annyit sejtene, hogy ez nem biztos, hogy helyénvaló. Ám az "elkövető" kisfiú nagyon jól érezhette az adott szituációban, amikor a felnőttől ezt hallotta, hogy ez helytelen, hiszen félrehívta a lánykákat, és kisfiúk előtt akart dicsekedni tudásával.

Mi mindent hall, tapasztal, érez ez a kisfiú még otthon? Miért kell a gyerek előtt úgy viselkednünk, mint egy állat? Vannak dolgok, amiket a gyerek előtt szóba sem hozunk.

Amikor dühösek leszünk, akkor is fékezni kell, ha jelen van a gyerek. Ha kiabálunk, ne gondoljuk, hogy a kicsi a szobájában nem hallgatózik, hogy nem érzi a szavak jelentését, még akkor is, ha nem tudná pontosan, miről van szó!

Büdös, rossz kölyök: mondják sokan. Sajnálom a kölyköt! Nem ő a hibás! Hova született szegény! Ezt kéne a fejekben tudatosítani!

Tényleg igaz az a felvetés, hogy a gyerekekhez komoly felkészítés kellene, hiszen megcsinálni, megszülni nem egy nagy dolog. De mit kezdesz vele 15-20 évig? Arról nem a gyerek tehet, hanem MI, akik velük élünk, foglalkozunk...

A "basszuskulcsért" is szégyellem magam. De miért nincs sok embernek lelkiismerete?!

...fejetekre fog nőni, mert:

- egye meg, amit főzöl, ne ő mondja meg, mit akar enni.

- ülje végig az evést, akkor is, ha ő már befejezte.

- ne viccelődj a gyerekkel, főleg ne az asztalnál!

- ha lány, hosszú haja legyen, ha fiú, rövid. Kit érdekel, ő mit szeretne.

- azt veszi fel, amit te mondasz!

- küldd el bentlakásos táborba. Mit ül mindig a nyakadon.

- ne járj a kedvébe, az anyja/apja vagy, nem a pajtása!

- maradjon csak az oviban/suliban estig. Majd ott megnevelik.

- mindig csak a játékon jár az esze, Te meg még leülsz vele játszani.

- ne kedveskedj, az olyan álszent, főleg ne a gyerekkel

- ígértél neki valamit, nem kell ezzel foglalkozni, csak egy gyerek!

- szeretet-tolerancia-megértés? Te hülye vagy! A gyereket vasszigorral fogni kell, nem babusgatni!

- majd a fejedre nő.

- ha így folytatod, még felnőtt korában is a nyakadon fog lógni.

- 18 évesen felnőtt. Menjen az útjára. Nem kínlódtál vele eleget, mire felnőtt?! Mostmár legyen önálló, téged meg hagyjon békén.

 2011.

Helyszín: Magyarország, város, polgári, tisztes család... - remélem a világon egyedüli - tagja...

NO COMMENT

Lenyűgözve hajolok meg nap mint nap a gyermekek lelke előtt.

Tiszta egyszerűség, logikus józan paraszti ész és ragyogó fantázia jellemző rájuk. Mint amikor a nyári zápor után felfrissülve a természet, ontja magából az illatokat, a friss zöld semmihez sem hasonlítható könnyű, édes-fanyar ízeit. Közben már süt a nap, ragyogóan megvilágítva a vízcseppeket, és az ég kékjén feltűnik a szivárvány.

Amikor a gyerekek elkezdenek beszélni, érdeklődni, gondolataikat megosztani velünk, valami ilyesmit érzek.

Azt pedig nagyon szívesen hallgatom, amikor egymással beszélgetnek, nélkülünk, megfeledkezve rólunk. Csendben, suttyomban hallgatózok, és ámulok rajtuk.

Imádják a szerepjátékokat, és szinte nem is kell nekik semmi eszköz hozzá. Gyakran előfordul, hogy kapnak játékot, amit aztán soha nem használnak a felnőtt használati utasításnak megfelelően. Használják teljesen másképp. Így lesz a társasjáték bábuiból egy család, akikkel csuda dolgok történnek, beleszőve azokat az élményeket, amelyek érik őket a valóságban.

Felöltöztetik a baba ruhájába a zsiráfot, mert annak jobban áll...

A készen kapott babaágy helyett építenek maguknak mindenfélével felszerelt saját "babaágyat", amiben persze soha baba nem alszik, ám valamelyik autó, apró tojásfigura, vagy plüssállat annál inkább. Amikor társasozunk, hozzák apró játékaikat, azok helyettesítik a bábukat.

A fürdés pedig a fantáziavilág egyik legnagyszerűbbike! Naponta cserélik a "kincseiket", amivel elszórakoznak. Tegnap bemutatták nekem aktuális társaságukat. Kivételesen éppen vizi barátokkal szórakoztak a kádban. Ehhez pedig bevittek magukkal egy pici műanyag halat, egy kék bálnát és egy összerakhatós karperec két részét.

- Ez mi? Kérdeztem.

- Ez? Hát ez egy angolna, nem látod?! - mutattak a bizsura.

- Jé! Tényleg! - döbbentem meg, és be kellett látnom, hogy jobban megnézve tisztára egy tekeredő angolnát láttam benne.

Emlékszem, én is álomvilágban éltem gyerekkoromat, sokak szerint ma is...

Csak valamit nem értek: mások vagy nem fantáziáltak kiskorukban, vagy elfelejtették. Ha felnőttként nem fantáziálnak, akkor kicsit sajnálom őket.

Sokszor mondom, hogy sosem szabad elfelejtenünk, hogy milyen volt, amikor gyerekek voltunk! 

Előfordult, hogy felnőttek rám, vagy egyenesen a gyerekeimre szóltak, hogy mit fantáziálnak, minek beszélnek magukban...! Vigyem el pszichológushoz őket, mert ez nem normális...!

Sajnálom azokat, akik így gondolják. Rossz lehet nekik, a saját gyerekeiknek pedig még rosszabb!

A CSALÁD: meleg, duruzsoló, védő, kellemes, kuckós hangulatot áraszt már maga a szó is. Jó benne lenni, visszatérni, nem vágyok el innen. Nekem legalábbis ilyesmi jut róla eszembe.

Szeretném, ha a gyerekeimnek, férjemnek is ezt jelentené.

Imádom az idősek mondásait is, árad belőlük a bölcsesség. Az egyik ilyen a szomszéd nénié:

"Kislányom, régen azt tartották, hogy azért hord a háziasszony kötényt, mert abban sok minden elfér."

A másikat anyukám szokta mondani:

"Az asszony tartja egyben a családot. Ha vele valami hibádzik, ott nagy bajok vannak!"

Amióta egyre idősebb a Kiscsaládom, egyre gyakrabban eszembe jut ez a két mondás.

Azt hiszem, értem már a lényegét. Megpróbálom magamévá tenni, és eszerint alakítani az életünket ITTHON.

Amikor fiatalok, netán gyerekek öngyilkossága felszínre kerül, összeszorul a szívem. Mit követhettek el kicsi lelkük ellen, ha erre képesek? A gyerekek jó esetben optimisták, nyitottak, felhőtlenek és persze felelőtlenek. A család dolga egyrészt az, hogy mindezeket a lehető legtovább megőrizze bennük, másrészt viszont mégiscsak fel kell világosítani és tudatosítani bennük azt, hogy a rózsaszín felhőcskék csak az otthon fölött lebegnek. Máshol már szürkék...

A mi dolgunk, hogy figyeljük őket, kéznél legyünk, hogy szabad időnket, és sokszor bokros teendőinket is félretegyük értük. Hogy választ kaphassanak, véleményt formálhassanak, érdeklődhessenek.

Hogy érzéseiket, gondolataikat megoszthassák velünk. Hogy dühöngjenek, kiabáljanak, nevessenek, viháncoljanak, ha arról van szó. Ne fojtsanak el - legalább itthon - semmit, ami beléjük szorulva csak károkat okozna.

Egy kicsit ez vonatkozik a párjainkra is. Ha figyelünk, kéznél vagyunk, néha mi engedünk, néha a másik, ha meg tudunk beszélni mindent, ha passzolnak a fizikai és leki vágyaink, akkor a gyerek is érzi, jó itthon lenni. Bármi éri hát odakint a nagyvilágban, visszajöhet csitulni.

Ezt azonban tényleg zömmel csak a nők tudják megteremteni! Még ma is, amikor egy családanya ugyanannyit lehúz a munkában, ehhez jön még a háztartás, most is így van!

Azt gondolom azonban, ez megéri. Csak 15 év, amit feltúrbózva kell végigvinni. De ha jelen vagyunk a kicsik és a párunk életében, ez sokkal szórakoztatóbb, mintha leroskadnánk a tv elé, vagy folyamatosan azon dühöngenénk, hogy nekünk mennyi bajunk, semmire nincs időnk... Egy csomó szépség és vidámság van ám itthon, csak nem szabad nem észrevenni. Nem kell hozzá tökéletesség. A hibák roppant viccesek tudnak lenni. És a gyerek is rájöhet, hogy anyu úgy tökély, hogy tökéletlen. Sokkal értékesebb, mint a hideg tökéletes mártíromság. 

Sajnálom azokat a családokat, ahol mindig csak a rosszkedv, a vádaskodás, az elvárás, a követelés, a rideg tények uralkodnak el. Az nem otthon, csak együtt szenvedés. Ahol a gyerek nem tud szabadon csapongani, szárnyalni, vitatkozni, onnan el fog menekülni valamibe, valakikhez, ahol könnyebb, egyszerűbb, békésebb. Akkor jönnek a "káros kísértések". Senki sem akar eredendően rossz lenni. Csak akkor lesz azzá, ha már nem lát más kiutat. Annak azonban addig, míg ide eljut, számos jele van. Ha pedig az édesanya ezt nem veszi észre...?  No komment, nem akarok ítélkezni, de azért nem árt ám magunkba szállni minél gyakrabban!

Írtam már a fiatal felnőttek, a huszon-harminc évesek öngyilkosságáról. Ott sem hiszem, hogy szerető család, háttér esetén ez gyakran előfordul. Mert a felnőtt mindig valakinek a gyereke marad, míg anyu-apu él... Ám nyilván, felnőttként már sok olyan helyzet van, amihez a család mégis kevés lehet. Ezért legyen minél vidámabb a gyerekkor, ezért ne akarjon a gyerek olyan hamar felnőni. Ez pedig kevéssé múlik a pénzen. 

A különböző hírportálok adták hírül az ombudsmani vizsgálat eredményét.

Gyakran beszélgetünk középkorú barátainkkal, hogy múlnak az évek, pedig mindannyian fiataloknak érezzük magunkat. Testileg-lelkileg egyaránt. Amikor szóba kerül, milyen lenne, ha visszamehetnénk újra gyereknek, vagy fiatalnak, mindannyian leszögezzük újra és újra, hogy NEM!!! Nem lennénk megint és MOST, ebben a világban fiatalok. Idős ismerőseim pedig sorra hálát adnak annak, hogy ők már nyugdíjasok...mert az most még biztos. BIZTOS- BIZTONSÁG - ez lehet a kulcs, a "megoldás"?   Hogy is lehet ez?

Szerintem az emberek nem annyira gazdagok és boldogok akarnak lenni, hanem nyugalmat és kiszámíthatóságot, bizonyos fokú állandóságot szeretnének. Na ez az, ami mára  a múlté!

Aki végigküzdi azt  a hatalmas - zömmel fölösleges - tananyagot, amit be kell biflázni "csak" az érettségiig, tudjon nem egy, most már 2 idegen nyelvet... Érjen el maximális pontszámot ahhoz, hogy bejusson egy jó kis felsőfokú intézménybe, ott biflázzon be mindent. Szerintem már ez is elég ahhoz, hogy néhányan megzakkanjanak agyilag, ha mondjuk érzékenyebbek a kelleténél...

Ha ehhez még egyéb önértékelési zavarok társulnak, pl.: a külalak nem hasonlít az általa megálmodottra, nincsenek barátai, úgy érzi, nem tartozik sehová, a családban is problémák vannak, szerelmi csalódás éri...sorolhatnám még, akkor mihez "nyúlhat"?

Amikor elvégez egy egyetemet, elhelyezkedik mintegy 150000Ftos bruttóért.

Ha talál állást!!!

Ha talál, akkor munka mellett tanul tovább: Könyv, tandíj, lakhatás, idő, rezsi, kaja, akkor még nem beszéltünk arról, hogy fiatal: öltözködne és szórakozna. Utazást már meg sem említem...

Ha állást keres: túlképzett, alulképzett. Túl fiatal, túl öreg. Már van családja, még nincs családja. Túl csinos, nem elég szép....

150000Ft: mire elég? Rezsiárak, élelmiszerárak az egekben. Ahogy mondják, az éhenhaláshoz sok pénz, minden egyébhez kevés.

Ha a család nem segítheti anyagilag, akkor milyen esélye van a jövőre?

A CSALÁD! A szerepe döntő! Ha gondos, megértő, elfogadó - csak akkor.

A család azonban a fiatal felnőttnek már önmagában kevés  a jövő építéséhez.

"Mindenütt jó, de legjobb otthon"-csak a mondás szerint. Ebben az országban, most, 2011-ben mindenütt jó, csak menjen már innen....  Aki nem tud tényleg elmenekülni, az megteszi máshogy...

Régen, még 10-20 éve sem volt ez ennyire kilátástalan. Nem akarok gyerek lenni, és nem tudom, hogyan lehet majd az én gyerekem jobb helyzetben 10 év múlva, mint ma.

Ez pedig BORZASZTÓAN KIÁBRÁNDÍTÓ .... 

-Áldott jó gyerek!

-Egész nap csak csendesen játszik a sarokban. Ki se dugja onnan a fejét.

-Kettőt sem szól egész nap. Hangját sem halljuk.

-Szófogadó, mindig azt teszi, amit mondunk.

-Ha kell, fél órát is csendben vár, ha dolgom van.

Hallottatok már sok ilyenféle dicsekvést szülőktől, nagyiktól?

Én szoktam hallani.

Méltatlankodást is ezek ellenkezőjéről:

-Be nem áll a szája!

-Mindig csak kérdez!

- Mindig körülöttem ólálkodik.

-Egy percig nem marad nyugton.

-Mindenre felmászik, mindig ugrál.

-Egész nap csak kérdez, kérdez.

-Mindenhez hozzászól. Mindenbe beleüti az orrát.

-Mindent önállóan akar csinálni.

Nekem az utóbbi SOKKAL jobban tetszik. Mert  a gyereknek az  a dolga, hogy megismerjen, megtapasztaljon, megfogjon,  választ kapjon. Ügyesedjen, okosodjon. Aki nem kérdez, az hogyan tud? Aki pedig nem bír nyugton maradni, annak "gyorsabban tágul" az agya. 

Akit zavar, hogy a gyereke láb alatt van, az hogy várja el, hogy okos, talpraesett büszkesége legyen. 

Sok panaszt hallok gyerekekkel foglalkozó szakemberektől:

-el kellett vinni az ovisokat a piacra, mert nem ismerik a zöldséget, gyümölcsöt.

- nem viszik őket boltba, mert csak a "baj"  van velük.

- nem tudnak közlekedni, mert mindenhova kocsival járnak.

Szülőket is tudok idézni:

-nézze csak a tévét, mert akkor nem pakol szét, meg akkor csak a nyakamon lóg és kérdez.

- be nem engedem a konyhába, mert nem tudok tőle főzni

-Ha engedem, hogy egyedül csinálja, csak bíbelődik

Tudjátok, mekkora öröm, hogy Ő MÁR NAGY...

...mert meg tudja tenni, ismeri, érti, tapasztalja - így okosodik, így tágul a világa.

Tehát kérdezzen, érdeklődjön, fejezze ki örömét, bánatát, dühét, vágyait. Ugráljon, szaladgáljon, gyalogoljon és fedezze fel, ismerje meg azt a világot, amiben anyu-apu-a nagyi nap mint nap él.

Nyitott lehessen mindenre, kapjon választ még  a "neccesebb" kérdésekre is. A mi dolgunk, hogy FOGLALKOZZUNK vele, meg fogja hálálni, mi pedig nem fogjuk megbánni...

Néhány ismerősöm külföldön él. Ők és a gyerekeik szeretik azt az iskolai rendszert, ami ott kialakult. A szünetekre gondolok. Szeptemberben elkezdődik a tanítás. Ott is van őszi, hálaadási, téli szünet. Februárban megint, aztán van tavaszi és pünkösdi pihenés. A tanévnek pedig július közepén van vége. A gyerekek nem fáradnak el, és a szünetet sem únják meg. 

Nálunk is felvetődött ennek a lehetősége, de Pokornit szinte azonnal leszavazták. Mondván, hogy éppen annyi a szünet, és télen is épp olyan gond a gyerekek elhelyezése, mint nyáron. Ez igaz.

Ám a gyerekvigyázás csak mintegy 4-5 évet érint, míg az iskolás kor 12 év. Óvodában most is van ügyelet, tehát durván az alsósokat érinti az elhelyezés. Ennek megoldása tényleg bonyolult, főleg,, ahol a nagyik is dolgoznak, vagy egyszerűen csak elzárkóznak a dadáskodástól. Ám van ennek egy másik szempontja, mégpedig a gyerek! Az első félévben kb: 6 hetente szünet van. Ám január elejétől húsvétig néha mejd 4 hónap telik el. A gyerekek pedig iszonyatosan elfáradnak! Látom a saját lányomon és a többi szülő is így vélekedik. 8-10 órát tanulnak, fegyelemben élnek. A kötetlen lazaság pedig sokszor hétvégén is hiányzik, ha sok a lecke. Márpedig ahogy idősödik, úgy nő a tananyag és az elvárás. Ugyanakkor átlag 12 hét a nyári szünet, amikor sem idővel, sem pénzzel nem lehet győzni a gyerekek elfoglaltságát. A legolcsóbb napközis táborok is 15000Ft körül kezdődnek. Hiába nincs kire hagynom a csemetém, ha nem tudom megfizetni a szórakoztatását.

Ismerek olyat, aki erre gyűjt egész évben, és 4-5 helyre is beiratja a gyerekét. Ott viszont előfordul, hogy a gyerek szenved. Olyannyira nincs otthon, annyira betáblázzák a nyarát, hogy még annyit sincs otthon, mint a tanévben.

Aki pedig meg tudja oldani, hogy sokat legyen otthon a gyerekével, ott pedig a hasznos időtöltés okozhat gondot. Hacsak nincs a közelben néhány barát, ráérő rokon, szomszéd, akkor bizony nyár közepére már unalmas lesz a vakáció. "Nyugaton" azonban a nyári szünet 6 hét. Mire megunná, kezdődik a suli, ugyanakkor a gyakoribb 1-2 hetes szünetek alatt éppen jól tud a gyerkőc regenerálódni. Változatosabb programokat lehet kitalálni is.

A rokonság is szívesebben szán egy rövidebb időt a kicsire, és a gyerek is szívesebben látogat rövid időre, mint hosszabbra.

Amikor pedig már egyedül lehet hagyni, akkor tényleg csak előnye van a sok kevesebb szünetnek.

Az is túlzás, amikor 6. 7. osztályos kamaszokat nem hagynak magára. Szerintem megfelelő "neveléssel", bizalommal jobb, ha egy tinit ezen a téren felnőttesebben kezelnek. 10 éves lányom egy ideje már 1-3 órát itthon van. Semmi gond nincs vele, ha megérti, mit szabad és mit nem. Ám ha a kamaszt nem hagyom egyedül, akkor hogyan engedem el otthonról magában?

Szóval nem biztos, hogy olyan rossz dolog a nyugati módszer, ha jobban elgondolkodunk rajta.

A napokban beugrott hozzánk egy kis család. Anyuka a 13 éves ikreivel. Kedves, vidám gyerekek. 6 éves lányom leplezetlen érdeklődéssel vette szemügyre őket. Mikor rászóltam, hogy köszönjön, rámosolygott az anyukára, és gyorsan lesziázta. A nyúlánk kamaszfiút még jobban szemügyre vette, és halkan köszöntötte: csókolom...

Hát, bizony a köszönés nagyon bonyolult dolog. Nap mint nap tapasztalom. A nagyobbik lányom már túlesett ezen a gondon. Jelenleg semmi problémát nem jelent az életkor szerinti udvariassági formula. Ezen morfondírozva azonban eszembe ötlött saját kamaszkorom. Emlékszem, éveken keresztül én is jó hangosan előre köszöntem mindenkinek a környékünkön. Aztán egyszercsak észrevettem, hogy egy-két férfi az utcában nem is olyan öreg. Ciki lett a "csókolom", zavaromban morogtam valami köszönésnek hallhatót, és igyekeztem kotorni a helyszínről. Aztán észrevettem, hogy azok is furcsán néztek rám. Hát még amikor meg is jegyezték: Hű, de megnőttél, már kész NŐ vagy. Na, ilyenkor majd elsüllyedtem szégyenemben. Általában a következő mondatuk az volt, hogy "ezentúl tegezzél nyugodtan". Persze, amikor már a sokadik férfi kért erre a formulára, egészen belejöttem. Amikor azonban a feleségeikkel együtt jöve találkoztam velük, akkor megint kezdődött a cikiség: Szia, csókolom! Mert érdekes módon a nők jobban eltűrték továbbra is a csókolomozást, mint a férfiak. Végülis pár év alatt lecsengett ez is, mint ahogy a felnőttkor küszöbére sokminden más is.

Ám ebben az ovodáskor hasonlít a kamaszkorhoz. Nem mindig használjuk a megfelelő formulát. A nagy magas kamaszfiú valószínűleg tekintélyesebbnek vagy szigorúbbnak hatott csöpp lányom szemében, mint a vékonyka, pici anyukája. Adódnak ebből vicces helyzetek.

Akit kicsi lányom nagyon szeret, gyakran találkoznak, azoknak mindig sziát köszön. Legyen 10 vagy 80 éves, az neki mindegy.

10 éves lányom viszont pár éve bevezette a "Jó napot" és "Viszontlátásra" formulát is. Egyrészt az iskolában így köszönnek, másrészt én is gyakorta használom, ha a boltba bemegyek, vagy távoli ismerőst köszöntök. Persze néha kiszalad a száján a rokonsággal szemben is, amiért egyesek megsértődnek, mert az olyan "személytelen". Szóval, a köszönés egy elég necces dolog. Szerintem idővel minden a helyére szokott kerülni. Előbb-utóbb mindannyian megtanuljuk. Ilyenkor is az segíthet, amit mindig hangsúlyozok a gyerekekkel kapcsolatban:

EMLÉKEZZÜNK VISSZA ARRA, AMIKOR MI IS VOLTUNK GYEREKEK!

Mert ha ezt nem feledjük, könnyebben átérezzük a kicsiket. Ismerek egy nagyon bölcs és jóságos nénit. Ő mindig azt mondja, ha egy-két nevelési gondom megosztom vele: ne csinálj problémát. Az idő és a szeretet mindent megold! 

Rendkívül intelligens, nyitott családról mesélek. A nagymamit a városunkban sokan szeretik, tisztelik, mert mindent tud a fűről-fáról, és olyan csudákról, amiben neki része volt a természet révén. Az ő segítsége pedig sok nyavalyát csendesített. Családja is hasonlóan kedves és figyelmes.  Unokája egyidős a kisebbik lányommal. Jövőre mennek iskolába. Találkozásaink mindig a gyerekek köré fonódnak. Derűjének nyoma sem maradt, amikor magam is a kisunokájáról érdeklődtem.

- ...nem tudom, megy-e iskolába...

- Miért! Értelmes, vidám, eleven kis fickónak ismerem. - válaszoltam csodálkozva.

- Hát, tudod, vele sok a probléma. - válaszolt csöndesen.

Magam is hallottam hírét, de sosem akartam tolakodóvá válni, az okokat firtatva. Azonban most olyan direkt válasz kaptam, hogy visszakérdeztem.

- Olyan eleven gyerek. Csecsemő korában mindig sírt, aztán egy oviból már kiutálták, az újban azonban szeretik. Beszédhibás, állítólag hiperaktív. A lányom évek óta viszi mindenféle fejlesztésre, hátha segít.

- ...mégis, mit mondanak?

- Semmit. Legalábbis nekem semmit. - mondja a nagyi. - Szerintem semmi baja. Ha velem van, egy fél mesekönyvet is csendben átnézünk, utána is csak annyit mond, ami a kis okos buksijában előtör a könyv által. Eleven, de más gyerekek is, nem? Mi a baj? Nem tudom. Talán a lányommal van a baj. - teszi hozzá csendesen.

- Az én lányom is beszédhibás, eleven is. Ő is elvan csendesen, ha foglalkozunk vele. - vigasztalom.

...aztán persze -ahogy szoktam -, továbbviszem magammal a hallottakat.

A csoportunk harmada az oviban valamilyen beszédhibával küzd. Ebben a korban előfordul, és állítólag egyre több kicsinél fordul ez elő. 

A gyerek eleven: hallom sokszor. Szerintem az a dolga. A másik, hogy az elevenség relatív fogalom. Van, akinek az sem tűnik fel, ha a gyerek a "csilláron lóg", van, akit már az is idegesít, ha a kicsi kilép a szobájából. Szerintem egy gyerek arra való, hogy felfedezze a világot. Mérhetetlen energiájával pedig nem várható el, hogy a felfedezést "elméletben" tegye...

Egyre több gyerek problémás: BIZTOS?

Már írtam erről. Nem mi vagyunk problémásak? Akinek baja van, türelmetlen, ráadásul a kicsik még vakon követik a szülői mintát. 

Lehet, hogy a gyerek kicsit eltér a szomszéd, a barátnő gyerekétől. Gondolkozunk arról, hogy milyenek voltunk mi gyereknek? Milyen természetűek vagyunk most? A másik szülő, nagyszülő milyen? Ne várjunk el higgadt nyugalmat egy gyerektől, ha mi mindenen jó hangosan felfortyanunk. Van egy-két szavajárásom, ha valami felbosszant. A lányaim ugyanezeket a szavakat használják, ha nekik nem sikerül valami. Nekem fel sem tűnik, hogy mondom, ők mégis használják. Még jó, hogy nem szoktam káromkodni...

Azt hiszem, szeretnénk, ha a gyerekünk pont olyan lenne, mint amit elképzelünk, mint a kiválasztott minta, mint a szomszéd "bezzegfia" . Pedig a "bezzeggyerek" lehet, hogy tökéletlenebb, mint a miénk, csak gondosan titkolják. Majd aztán később lehet, hangosabb lesz  bezzegék csalódása...

Nem akarom elbagatellizálni a devianciákat, a legtöbb esetben szakemberek által jól kezelhető problémákat. Csak néha áteshetünk a ló túloldalára. A gyerek soha - néha - gyakran működik úgy, ahogy mi szeretnénk. Szembe kell azzal is nézni, mit hozott tőlünk a génjeiben, mit nyújtunk neki mi magunk nap mint nap a kezdetektől, mi a fontosabb? Kiegyensúlyozott és elégedett legyen? Vagy minden áron zseni, híres, osztályelső, olimpikon, és utóbbiakat a gyerek akarja vagy mi? 

Azért gondolkoztam el a túlzásokról, mert hangsúlyozom, hogy normális, kedves, intelligens család gyermekéről beszélek. Ismerem is a kicsit. Azt is tudom, hogy a nevelés kapcsán is  bőven előtörnek a túlzások sokunkban.  Pedig a gyerek nem mi vagyunk. Nem érezzük, amit ő, nem éljük meg az életet helyette.

Van egy másik ismerősöm: diplomás, sikeres szülők. A gyerek pocsék tanuló volt végig. Szakmunkásképzőben asztalosnak tanult. A városban majd szétszedik, mert nagyon jól végzi a dolgát. Sikeres, pénze is lett elég. A szülei nagyon büszkék rá. Elégedett az életével, kedves kis családja van már. Abszolút frusztrációmentes. Szerintem a szülők kitüntetést érdemelnek a hozzáállásukért.

Ha a gyerek problémás, keressünk meg egy-két szakembert. De mindig kezdjük a vizsgálatot önmagunkban! A szakember is csak úgy segíthet. Ha kell egyáltalán

A nagymamiról Halász Judit dala és Dajka Margit azonos címszerepe mellett persze Tábori Nóra Padlás-béli alakítása igencsak kifejezi a lényeget. Ilyen nagymamit kívánok mindenkinek.

Nekem kimondottan szerencsém volt, mert sokáig nem is találkoztam másmilyennel. A mi családunk kimondottan gyerekbarát. Idősebb rokonaim szinte reszkettek az örömtől, ha valamelyik csekély korú rokonnal találkozhattak. Tipikusan még a csillagokat is lehozták volna az égből, ha kéri.

Egészen közelről láthattam anyukámat, ahogy lelkesedik a nővérem fiaiért. Amikor csak kellett, vigyázott rájuk, elvitte őket üdülni, megfőzte a kedvenc ételüket. Keresztanyám szintén szupernagyi volt.

Amikor jelenlegi házunkba költöztünk, kaptunk hozzá nagymamit is. A szomszéd néni - aki nem mellesleg dadusként dolgozta végig életét-, száguldó mama, aki akkor boldog, ha jön-megy az unokái és dédunokái között. Ráadásként az én két lányommal is foglalkozik. Mindezt hihetetlen nagy szívvel és vidámsággal.

Aztán ismerek még olyan családot, ahol azért költöztek a "gyerekek" haza külföldről, mert a nagymaminak majd megszakadt a szíve, hogy nem látja rendszeresen az unokákat. Van olyan mami is, aki inkább megvon magától mindent, csak a szeme fényével lehessen. 

Az óvodában is találkozok jóféle nagyanyókkal!

Bocsi a nagypapiktól!!! Ők is nagyon fontosak ám! Csak a tyúkanyóság beszélt belőlem, hogy kihagytam őket.

A lényeg, hogy számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy a nagymamák-papák ne az unokák körül legyeskedjenek. 

Azért kaptam néha gúnyos félmondatokat itt-ott, de ami nem a szúrja a szemem, azzal nem szoktam foglalkozni. Amikor azonban közelebb álló, jól ismert családban tapasztaltam, hogy nem mindenhol természetes a hozzáállás... akkor elgondolkodtam, és figyeltem.

Anyukám egyik szomszédja a falra mászik, ha jönnek évente egy-két röpke látogatásra a gyerekei. Nem bírja a zsivajt, a koszt, a házi munkát, ami ezzel jár. Egy másik néni inkább visszament nyugdíjasként a munkahelyére, nehogy rábízzák az unokát. Másik eset: nagymama épp azért mondott fel, mert az otthon ülő sorstársa nem vigyázott a kicsire. A szülők meg persze dolgoztak.

A legdöbbenetesebb azonban az az eset, amikor a nagymama azt képzelte, hogy felnevelte a gyerekeit, kirepültek, innentől pedig hagyják őt békén: ne is látogassák, mert akkor ugyebár szintén sok lesz a házi munka. Nem is érdekli őt még olyan szinten sem a rokonság. hogy felemelné a telefont, élnek-e még egyáltalán.

Nem vagyunk egyformák! - legyintetek fásultan. Mindannyian tudunk "ijesztő" sztorikról, és az a legjobb, ha ezekről csak hallunk, és nem a bőrünkön tapasztaljuk!

Csak belegondoltam abba, hogy én, aki élek-halok a saját lányaimért, elképzelhetetlennek tartom, hogy az unokáimért ne így éreznék. Ráadásul akkorra már  "a jó nagyanyó otthon ül..." ráérek, és halálra unnám magam, ha nem törnék rám az ajtót farkaséhesen utódaim.

Szóval: aki nem szereti az unokái zsünnyögését, apró titkait, kacagását, bánatát meghallgatni, az vajon szerette a gyerekeit úgy igazán?! Vagy ők azok a szülők, akik minden létező alkalommal tüntetik el a gyereküket otthonról, ha megtehetik. Leszögezem: nem azokra gondolok, akiknek nincs más megoldás a szünet alatti gyerekőrzésre. Egy csomó ismerősöm passzol, ha kell, ha nem. Sokan már pénteken viszik, és van, hogy a nagyik viszik hétfőn az adott intézménybe a gyerekeket.

Amikor megkérdezem: mit csináltok minden hétvégén?

A válasz: semmit, csak ki kell pihenni az egész hetet. Azért van a nagyszülő, hogy foglalkozzon a gyerekkel.

Igen. Azért. Is.

Meg az édes szülője is azért volna...

Természetesen értem én, hogy nagyon jó egy tyúkanyós nagyszülő az unokának. De emellett tyúkanyós legyen az édes szülője is. Mert aki a saját gyerekét passzolja, az biztos az unokáját is hárítja majd.

Remélem, ha a lányaim felnőttek lesznek, akkor is elégedettek lesznek a szüleikkel, meg a gyerekük nagyszüleivel!

Örülök, hogy a lányaimnak van egy IGAZI nagyanyjuk és egy IGAZI nagyapjuk. Legyen mindenkinek, mert "...mit ér egy nagymama unokák nélkül..." /Padlás/

Ugye?!

Amikor kicsi voltam, nem jártam napközibe, mert anyu otthon dolgozott. Vele tanultam. Borzasztó volt. Kész idegbajosak voltunk mind a ketten. Utáltam az egészet. Csak az anyutól való félelem tartott vissza attól, hogy ne tanuljak meg. Az egész alsó tagozatot pedig gyűlöltem. Magányos voltam, és a rettenetes, gyerekutáló tanító nénink sikeresen vette el a kedvem a sulitól. Felsőben már voltak jó tanáraim, akiknél ciki lett volna lebőgni. A jó értelemben vett iskola, a remek tanárok azonban főként  már a gimiben tanítottak. Meg akkorra már lett annyi eszem, hogy tudtam, miért KELL tanulni!

Naivan úgy gondoltam, a gyerekemnek már jobb lesz. De nem! Pedig neki tényleg jó tanítói vannak. Napközis, ahol 99%-ban megtanulja az anyagot. Ám ő is nagyon magányos, és valami miatt nem nagyon érdekli az egész. Csakis miattam tanul. Meg is mondta.

Híres gyerekpszichológus fejtette ki egyszer, hogy az alsó tagozatnak az volna a fő feladata, hogy megtanítsa a gyerekeket tanulni, mert később akkor nem lesznek problémák. Tudom, hogy nem mindenki szeret, akar, lehet, hogy nincs is ahhoz képessége, hogy szeressen és jól tanuljon. Csakhogy a gyerekemnek egyébként jó feje van, átlagostól magasabb az intelligenciája, és mégsem. 

Nem akarok hárítani, de lehet, hogy ezt is tanulni kellene, csak nincs rá idő?!

Mert akkora a tananyag! Erről azonban nem a tanárok tehetnek. Szerintük is hatalmas a tananyag. A rajz, tesi, technika órák rovására tudják befejezni főként a reál - matek, környezet - tárgyakat. A lányom harmadikos és 1000-es számkörben oszt-szoroz. Ám bizonytalan sokszor. Gondolom azért, mert elmélyülni már nem volt idő. 

Arra is emlékszem, hogy annak a sok mindennek, amit meg kellett tanulnunk, annak talán a negyedét, ha használom - ritkán. Én humán szakos voltam, gőzöm nincs már, mit kellett a reál tárgyakból magamba tömni. Nem tudom, mert a hétköznapi életben nem volt rá szükség. Ám attól már rég messze vagyunk, amikor én voltam kisdiák. Most még jobban rohannak. Miért? A gyerekek 7 évesen kezdik a sulit, érettebben, mint én, mégsem birkóznak a teherrel. Soha ennyi problémás és figyelemzavaros diák nem volt, mint ma. Aki pedig nagyon kiemelkedő tudást akar a gyerekének, az még viszi külön órákra. A 7-10 éves gyerekek egy komplett munkaidőt töltenek a suliban, utána pedig még viszik őket tovább. Persze én is viszem, sportolni. Mert irdatlan mozgásigénye van a lányomnak. Ám már felvilágosítottak, hogy felsőben abba kell hagyni, mert külön nyelvóra nélkül nem lesz felsőfokú nyelvvizsgája érettségire! Jobb, ha a "léha" sport helyett valami "fontosabb" időtöltése lesz a gyereknek. Nem rosszindulatból kaptam a tanácsot. Gimnáziumi tanár ismerősöm mondta tapasztalatból. Irdatlan mennyiséget kell bebiflázni, akkor is, ha tudjuk, hogy az haszontalan. A tanulás módszere, a tananyag pedig jócskán hagy kívánnivalót maga után. A nyelvtanulás is ilyen: beszélni nem tudnak a magyar diákok, csak ha megtehetik a szülők, hogy egy évre kiküldjék a csemetéjüket az adott nyelvű környezetbe. Pedig a szókincset kéne fejleszteni, nem a nyelvtant magolni.

Bevezetik a hamburgeradót, mert gyalázatos az egészségi állapotunk, ahelyett, hogy a mindennapi sportra teremtenének feltételeket.

A gyerekek kézügyességét nem is vizsgálják, pedig alsós korban ez lenne az egyik legfontosabb.

Elnézést kérek az alternatív iskoláktól, meg a túlterhelten is külön figyelő tanárokról. A többségről beszéltem.

Annak idején mi se tudtuk még érettségikor sem, hogy mik is akarunk lenni. Ez bizony mára sem változott. A sok bifla mellett már nem marad idő gondolkodni és a fantáziát fejleszteni.

Szóval, a gyerekeket ki, mikor, hogyan tanítja meg tanulni?

...arról írj, hogy hogy működik a gyerek! Meg arról, hogy ne legyen vele gond! - szinte minden gyerekes ismerősöm kér erre.  Vagyis egy JÓL működő gyerekről írjak!

Elárulok egy titkot: magától egy gyerek sem működik úgy, hogy nekünk megfeleljen! Azon egyszerű oknál fogva, mert nem tudja - magától -, hogy nekünk mi a jó! Meg kell neki mutatni, elmesélni, megindokolni, megtanítani, elmagyarázni...magyarul beszélgetni és foglalkozni kell vele. Bizony. Ez nem kevés, ez rengeteg. Ám ha ezt megtesszük, akkor a gyerek igenis JÓL FOG MŰKÖDNI!

Nem született még le a földre velejéig rossz, gonosz, tiszta apja-anyja kölyök: mi tesszük azzá. Természetesen mindegyik kis kópénak más a természete, a vérmérséklete, a türelme, nyugalma. Szóval van mindnek egy adott természete. Csiszolni viszont nekünk kell.

Te mindig kedves, türelmes, nyugodt felnőtt ember vagy? Megérted a körülötted élőket? Nem kötözködsz, ha várni kell, ha elfogyott, ha nem sikerül? Mindig jóba vagy a szüleiddel, barátaiddal, tesóddal, társaddal? Remek, kolléga, beosztott, főnök vagy? Gratulálok! Te az egyetlen kakukktojás lehetsz a világon!

Képzeld! A gyerek is csak egy "gyarló" ember. Csakhogy ő még őszinte, romlatlan, szárnyaló, fantáziadús, érzelmes, szeretni bíró és szeretet szomjazó. Dühös, ha valami nem sikerül, szomorú és vidám, kiabáló, visítozó, mivel érzelmeit még nem tartja úgy kordában, mint amikorra felnő és elromlik! Tehát a hiba nem a gyerekben van, hanem bennünk. És rajtunk múlik, mivé tesszük. Senki sem születik gyilkosnak, rablónak, hazug disznónak, embereken átgázolónak, vagy éppen öngyilkosnak. Ha az lesz belőle, annak bizony a szülők a fő okai. Nem bárki más, nem a környezet, a külső hatások, társak, munkahely, szomszéd...hanem MI = a szülei!!!    

Mit mutatunk magunkból, a világból? Hogyan élünk, viselkedünk? Hogyan állunk hozzá a problémákhoz, hogyan vezetjük le a feszültséget? Mennyire mutatjuk ki a szeretetünket? Mennyit válaszolunk a kérdéseire? Meghallgatjuk-e? Megértjük-e? Tudja-e, hogy számíthat ránk? El meri-e mondani a problémáit és az örömét? Megtanítjuk-e az elemi parancsolatokra (pl. tízparancsolat)? Ez nem vicc: aki elmagyarázza és aszerint próbál élni, viselkedni, mint amit Mózes a kőtáblákba vésett, az már elég... 

...akkor működik a gyerek! Akkor talán felnőttként sem kell szégyenkeznünk miatta. Akkor talán elégedett emberré válik, aki nem akar ártani sem magának, sem másoknak!

Csak ennyi az egész...