Hétfő reggel. Ennek mindig érdekes a hangulata. A kicsim ilyenkor még visszahúzódik az ágyába, és eltöpreng azon, hogy akar-e egyáltalán oviba menni. A nagyobb is lassabban készülődik. Két nap pihi, elnyúlás, ráérősség után vissza kell rázódniuk. Nagyobb gond azonban sosincs. 

A hétvégét én is szeretem kihasználni. Tudatosan hagyok időt arra, hogy TÉNYLEG egymáséi legyünk: lélekben, érzelmekben! Ha megnyílnak, beszélgethetnékük van, akkor azonnal félre tudok tenni mindent, hiszen nem hajt az idő, nem kell rohanni, az otthoni dolgok pedig várnak. Nem szoktam sok programot összezsúfolni sem. Észrevettem, hogy szeretnek lelassulni a gyerekek is. Ilyenkor szoktak bölcs gondolatok, észrevételek előtörni belőlük. Ilyenkor van idő a régi dolgok mesélésére, fényképek nézegetésére, mert ebből irtó klassz beszélgetés lehet. Van úgy, hogy csak összebújunk a nagy ágyon, és csak vagyunk, mint a dinnyék a földön. Szuper. Tiszta agymosás!!!

Sajnálom azokat, akik ezt nem élik át. Akik azt hiszik, folyton tevékenykedni, feladatot végezni, irányítani, futkosni kell, még hétvégén is. Ha elcsitulunk együtt, az olyan jó energiát ad a következő hétre, ami megelőzhet sok konfliktust.

Gondolom, vannak borzasztóan elfoglalt emberek, akiknek nincs ilyesmire idejük. Ők tudják. A gyerekeiket azonban szánom nagyon. Miből maradnak ki, és mivé válnak ebben az örökös őrült körforgásban?

Hétfő reggel. Óvoda. Durr, egy nagy pofon!

Mintha én kaptam volna, annyira megrázott.

Pedig csak egy apró affér történt, amit lazán lehetett volna kezelni, főleg, ha a hétvégén lett volna egy fél óra a beszélgetésre...

Kisfiú hozott egy tankot magával, és mégiscsak be akarta vinni a többieknek megmutatni. Amikor felkapta a játékot, azonnal elszaladt az anyjától, behúzott nyakkal. Anya utána, akkor durrant a pofon. Gyerek rutinosan már nem is sírt. Beszaladt a gyerekekhez. Anya utána. Jó hangosan tudósított az óvó néninek, hogy a fia ma megint rossz lesz, mert  kezelhetetlen.

Igyekeztem rezzenéstelenül végezni a saját dolgom. Kicsimtől elbúcsúzni, babáját még egyszer megsimogatta, és betette a táskámba. Úgy szoktuk. Megbeszéltük. Játék nélkül nem indulunk el otthonról. Épp, amihez kedve van, azt hozza. Aztán az oviban ideadja, vigyázzak rá, és majd hozom magammal, ha jövök érte. Néha meg akarja mutatni a kincseit a barátainak is. Ilyenkor beviszi a terembe, majd fél perc elteltével adja is vissza. Békésen, nyugodtan. FÉL PERC. Egy pofon elcsattanása pár másodperc, ám utána a méreg, az idegeskedés meddig tart? Rányomja bélyegét a napra, a hétre, vagy nem? Nem mindenkinek? A kisfiúnak bizonyosan. Még akkor is, ha már nem mutatja, ha már megszokta.

Ha nagyobb lesz, több lesz a vita, akkor hogy intézi majd el a konfliktust anyuci? Akkor sem lesz több ideje, a fiacskájának pedig -joggal - nem lesz türelme a csatákhoz...

Csak egy kis idő, türelem: a sajátunkról beszélünk! Ha ennyire nincs időm, türelmem, szeretetem, akkor mit várok el viszonzásul? Szófogadást, fegyelmet, amikor éppen én nem mutatom ezt példának?! Mit várok el másoktól? Rokonok, barátok, munkatársak, ismerősök, idegenek? ....és ugyebár a hiba másokban van, sohasem bennünk.