Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján indult a Médiaunió idei kampánya “Mesélj minden nap” címmel A kampány mellé olyan ismert személyiségek álltak mint Schmidt Mária és Novák Péter, valamint a gyermeklélek ismerője, dr. Vekerdy Tamás. 
-Olvass esti mesét a gyermekednek, tölts vele tartalmas időt, mert a gyermekre fordított idő hatékonyan megtérül. (Schmidt Mária)
-A mese fontos terápia, együttes élményekre teszünk szert. (dr. Vekerdy Tamás)
-Azon túl hogy közös élmény egy intenzív kommunikációs szituáció. (dr. Vekerdy Tamás)

Maximálisan csak örülni tudok ennek a kampánynak. A legkevesebb és legjobb időtöltés - kölcsönösen - a gyerekkel! Igen: nekem is jó! Egyrészt, mert imádok velük lenni, és nemcsak úgy, hogy az egyik itt, a másik ott, én meg valahol a lakásban, hanem EGYÜTT! Engem éppen annyira eltölt, örömöt ad, büszkeséggel tölt el, és sorolhatnám még. A lányok pedig jobban szeretik, mint  társas játékokat, mert ahogy mondják, azt tudják csak ők ketten is, de ezt, a "beszélgetőset", csak velem együtt.

Mese: ilyenkor mindenki a nagy írókra vagy a népmesékre gondol. Pedig nemcsak ez mese ám. Minden mese, ami számukra izgalmas, rejtélyes, ismeretlen, és ami nagyon érdekli őket. A fotók nézegetése, miközben én mesélek arról, milyenek voltak akkor, ott a fotón, mi történt akkortájt, mit szerettek, mit nem, hol voltunk, kivel, hogyan...

Milyen volt, amikor én, az apjuk, a tágabb család, a barátaink kicsik voltak?

Milyen volt  a városunk, a környezetünk régen?

Milyen volt, amikor még nem volt autó, tv, számítógép, automatizálás, akkor hogyan teltek a napok?

Milyen volt az iskola, az óvoda, a tanulás, a munka?

Hogy éltek a piramisok közelében, Jézus, Herkules, Mátyás király idejében?

...nem kell folytatnom, ugye? 

Ezeket lehet mesélni utazás, főzés, várakozás közben is. Bárhol, bármikor. Még fantázia sem kell hozzá. Tudjuk, átéltük, tanultuk.

Egyetlen dolog kell hozzá: SZÁNDÉK! Akarat, türelem, kedvesség, igyekezet.

No, de azért lettünk anyák, apák, nem?!

A kampányra visszatérve: nemes kezdeményezés. Ha csak egyetlen, tíz, száz szülő fordul oda jobban a gyermekéhez, már nem volt hiábavaló. Aki eddig is így érzett,  ahhoz eljut  a hívó szó most is.

És aki eddig sem mesélt, beszélgetett, az felfigyel majd? Belátja? Vagy vállat vonva tovább keresi a kifogást, hogy miért nincs ideje, türelme, kedve?

Attól tartok, van alapja a fenntartásomnak. Egyre több a vak ember, a süket fül, a kifogás. Elrohan az élet, és azt nem éljük meg, ami ott van az orrunk előtt. Ami a legnagyobb kincs!

Ehelyett keressük, hajszoljuk, irigyeljük, gyűlöljük...és éppen ezért elveszítjük. Bonyolítunk, pedig  a gyerek tudja igazán, milyen egyszerű...és mi elfelejtetjük vele, mire felnő?!

Nos, tehát itt az alkalom, mert  "...aki egy embert megment, olybá tekintendő, mintha  világot mentette volna meg." /R. Wallenberg/