A napokban beugrott hozzánk egy kis család. Anyuka a 13 éves ikreivel. Kedves, vidám gyerekek. 6 éves lányom leplezetlen érdeklődéssel vette szemügyre őket. Mikor rászóltam, hogy köszönjön, rámosolygott az anyukára, és gyorsan lesziázta. A nyúlánk kamaszfiút még jobban szemügyre vette, és halkan köszöntötte: csókolom...
Hát, bizony a köszönés nagyon bonyolult dolog. Nap mint nap tapasztalom. A nagyobbik lányom már túlesett ezen a gondon. Jelenleg semmi problémát nem jelent az életkor szerinti udvariassági formula. Ezen morfondírozva azonban eszembe ötlött saját kamaszkorom. Emlékszem, éveken keresztül én is jó hangosan előre köszöntem mindenkinek a környékünkön. Aztán egyszercsak észrevettem, hogy egy-két férfi az utcában nem is olyan öreg. Ciki lett a "csókolom", zavaromban morogtam valami köszönésnek hallhatót, és igyekeztem kotorni a helyszínről. Aztán észrevettem, hogy azok is furcsán néztek rám. Hát még amikor meg is jegyezték: Hű, de megnőttél, már kész NŐ vagy. Na, ilyenkor majd elsüllyedtem szégyenemben. Általában a következő mondatuk az volt, hogy "ezentúl tegezzél nyugodtan". Persze, amikor már a sokadik férfi kért erre a formulára, egészen belejöttem. Amikor azonban a feleségeikkel együtt jöve találkoztam velük, akkor megint kezdődött a cikiség: Szia, csókolom! Mert érdekes módon a nők jobban eltűrték továbbra is a csókolomozást, mint a férfiak. Végülis pár év alatt lecsengett ez is, mint ahogy a felnőttkor küszöbére sokminden más is.
Ám ebben az ovodáskor hasonlít a kamaszkorhoz. Nem mindig használjuk a megfelelő formulát. A nagy magas kamaszfiú valószínűleg tekintélyesebbnek vagy szigorúbbnak hatott csöpp lányom szemében, mint a vékonyka, pici anyukája. Adódnak ebből vicces helyzetek.
Akit kicsi lányom nagyon szeret, gyakran találkoznak, azoknak mindig sziát köszön. Legyen 10 vagy 80 éves, az neki mindegy.
10 éves lányom viszont pár éve bevezette a "Jó napot" és "Viszontlátásra" formulát is. Egyrészt az iskolában így köszönnek, másrészt én is gyakorta használom, ha a boltba bemegyek, vagy távoli ismerőst köszöntök. Persze néha kiszalad a száján a rokonsággal szemben is, amiért egyesek megsértődnek, mert az olyan "személytelen". Szóval, a köszönés egy elég necces dolog. Szerintem idővel minden a helyére szokott kerülni. Előbb-utóbb mindannyian megtanuljuk. Ilyenkor is az segíthet, amit mindig hangsúlyozok a gyerekekkel kapcsolatban:
EMLÉKEZZÜNK VISSZA ARRA, AMIKOR MI IS VOLTUNK GYEREKEK!
Mert ha ezt nem feledjük, könnyebben átérezzük a kicsiket. Ismerek egy nagyon bölcs és jóságos nénit. Ő mindig azt mondja, ha egy-két nevelési gondom megosztom vele: ne csinálj problémát. Az idő és a szeretet mindent megold!
