A CSALÁD: meleg, duruzsoló, védő, kellemes, kuckós hangulatot áraszt már maga a szó is. Jó benne lenni, visszatérni, nem vágyok el innen. Nekem legalábbis ilyesmi jut róla eszembe.

Szeretném, ha a gyerekeimnek, férjemnek is ezt jelentené.

Imádom az idősek mondásait is, árad belőlük a bölcsesség. Az egyik ilyen a szomszéd nénié:

"Kislányom, régen azt tartották, hogy azért hord a háziasszony kötényt, mert abban sok minden elfér."

A másikat anyukám szokta mondani:

"Az asszony tartja egyben a családot. Ha vele valami hibádzik, ott nagy bajok vannak!"

Amióta egyre idősebb a Kiscsaládom, egyre gyakrabban eszembe jut ez a két mondás.

Azt hiszem, értem már a lényegét. Megpróbálom magamévá tenni, és eszerint alakítani az életünket ITTHON.

Amikor fiatalok, netán gyerekek öngyilkossága felszínre kerül, összeszorul a szívem. Mit követhettek el kicsi lelkük ellen, ha erre képesek? A gyerekek jó esetben optimisták, nyitottak, felhőtlenek és persze felelőtlenek. A család dolga egyrészt az, hogy mindezeket a lehető legtovább megőrizze bennük, másrészt viszont mégiscsak fel kell világosítani és tudatosítani bennük azt, hogy a rózsaszín felhőcskék csak az otthon fölött lebegnek. Máshol már szürkék...

A mi dolgunk, hogy figyeljük őket, kéznél legyünk, hogy szabad időnket, és sokszor bokros teendőinket is félretegyük értük. Hogy választ kaphassanak, véleményt formálhassanak, érdeklődhessenek.

Hogy érzéseiket, gondolataikat megoszthassák velünk. Hogy dühöngjenek, kiabáljanak, nevessenek, viháncoljanak, ha arról van szó. Ne fojtsanak el - legalább itthon - semmit, ami beléjük szorulva csak károkat okozna.

Egy kicsit ez vonatkozik a párjainkra is. Ha figyelünk, kéznél vagyunk, néha mi engedünk, néha a másik, ha meg tudunk beszélni mindent, ha passzolnak a fizikai és leki vágyaink, akkor a gyerek is érzi, jó itthon lenni. Bármi éri hát odakint a nagyvilágban, visszajöhet csitulni.

Ezt azonban tényleg zömmel csak a nők tudják megteremteni! Még ma is, amikor egy családanya ugyanannyit lehúz a munkában, ehhez jön még a háztartás, most is így van!

Azt gondolom azonban, ez megéri. Csak 15 év, amit feltúrbózva kell végigvinni. De ha jelen vagyunk a kicsik és a párunk életében, ez sokkal szórakoztatóbb, mintha leroskadnánk a tv elé, vagy folyamatosan azon dühöngenénk, hogy nekünk mennyi bajunk, semmire nincs időnk... Egy csomó szépség és vidámság van ám itthon, csak nem szabad nem észrevenni. Nem kell hozzá tökéletesség. A hibák roppant viccesek tudnak lenni. És a gyerek is rájöhet, hogy anyu úgy tökély, hogy tökéletlen. Sokkal értékesebb, mint a hideg tökéletes mártíromság. 

Sajnálom azokat a családokat, ahol mindig csak a rosszkedv, a vádaskodás, az elvárás, a követelés, a rideg tények uralkodnak el. Az nem otthon, csak együtt szenvedés. Ahol a gyerek nem tud szabadon csapongani, szárnyalni, vitatkozni, onnan el fog menekülni valamibe, valakikhez, ahol könnyebb, egyszerűbb, békésebb. Akkor jönnek a "káros kísértések". Senki sem akar eredendően rossz lenni. Csak akkor lesz azzá, ha már nem lát más kiutat. Annak azonban addig, míg ide eljut, számos jele van. Ha pedig az édesanya ezt nem veszi észre...?  No komment, nem akarok ítélkezni, de azért nem árt ám magunkba szállni minél gyakrabban!

Írtam már a fiatal felnőttek, a huszon-harminc évesek öngyilkosságáról. Ott sem hiszem, hogy szerető család, háttér esetén ez gyakran előfordul. Mert a felnőtt mindig valakinek a gyereke marad, míg anyu-apu él... Ám nyilván, felnőttként már sok olyan helyzet van, amihez a család mégis kevés lehet. Ezért legyen minél vidámabb a gyerekkor, ezért ne akarjon a gyerek olyan hamar felnőni. Ez pedig kevéssé múlik a pénzen.