Néhány ismerősöm elképedt már ezen a kijelentésemen...

(Gondolom) nem egyetlen anyuka, akinek kamasz fia szemtelen, sokat veszekednek, ilyenkor megbántja az anyját. Anya megbántódva panaszkodik, hogy a gyerek sosem kér bocsánatot.

- Te kértél már tőle? Hallott a szátokból ilyen mondatot? - kérdeztem vissza.

- Hova gondolsz! Csak nem fogok "megalázkodni" a gyerek előtt? Oda lenne a tekintélyem!

Tekintély, szigor, erő: szerintem nem ettől fog tisztelni a gyerek!

Szerintem mitől?

Szerintem attól, hogy SZERETEM! TUDJA, hogy szeretem! MINDIG! Ebben nem szabad soha kételkednie. Ahol érzik a szeretetet, ott a dolgok szinte maguktól elsimulnak.

Vannak viták, ütközések, határok feszegetése, az ember néha mond olyat, amit nem kéne, viselkedik túlzón, elhamarkodottan, de a folyton tapintható szeretet szinte szavak nélkül megoldja a konfliktusokat.

- Nagylányom akaratos, önfejű, hirtelen felfortyanó: ilyen az alaptermészete. Amit szerintem, el kell fogadni gyereknél is. A temperamentum ugyanis velünk született, végigvisz aggastyán korunkig. Lehet rajta finomítani, beláttatni, magyarázni, de csak egy bizonyos fokig. Hiszen az ember gyereke - mégha kiskorú - nem bújhat ki a bőréből. Nyilván ebből több a konfliktusforrás, mint annál a gyereknél, aki csendes, derűs, nyugodt típus. Az viszont jó nagy meglepetést tud okozni...

Szóval, mindenkivel megesik, hogy idegességében olyat mond, tesz, kiabál, ahogy-amit nem kellett volna. Akkor pedig visszakozni lehet-kell! Ha túlzón reagáltam, viseljem a következményeket. Ha olyanért kiabálok, amin máskor mosolygok, a gyerek nem érti, mi a baj. Ha megnyugodva elnézést kérek az indulataimért, az dupla "haszon".

Egyrészt látja rajtam, hogy én sem vagyok tökéletes, nekem is lehetnek hibáim, apró vétkeim. Másrészt "felemelem" magamhoz a gyerkőcöt azzal, hogy megismeri árnyoldalaimat. Nem arra gondol, hogy Ő tett valami rosszat, amit nem ért, nem tud, csak azt érzi, hogy bizonytalan, hogy anyu haragszik rá, és mivel nem érti, nem tudhatja, mikor lesz megint ilyen szitu.

Ha azonban odamegyek, és elmagyarázom, hogy ÉN voltam valami másért ideges, nem is haragudtam rá, akkor helyre kerülnek a dolgok a kicsi buksiban.

Olyan is előfordul, hogy igazam van a megrovásban, csak túl indulatosan teszem. Ilyenkor elmondom, hogy nem lett volna szabad így ráförmednem, de egyébként jogos volt a bírálatom, megjegyzésem.

Megsúgom, ilyen alkalmakkor szoktunk jókat beszélgetni. Olyan dolgokat tudok meg róla, a gondolatairól, érzéseiről, ami foglalkoztatja, bántja, nem érti, csak eddig nem tudta elmondani. Ha viszont nem vagyok képes elnézést kérni, megmagyarázni, csak nő benne is a feszültség, azt hiszi, mindig ő a hibás, nem jó ő semmire, nem fogja tudni, egyáltalán, hol, milyen határai vannak a tetteinek, véleményének, kifejezésmódjának. A kétely, félelem, szorongás ver gyökeret a lelkében, amit vajon ki tud-e onnan majd gyomlálni?!

A kisebb lányom "amiszívemenazaszámon" jellem. Alig bírt beszélni, de térült-fordult, odarohant hozzám, átölelt és lenyomott egy puszit, vagy hatalmas mosollyal, öleléssel odafutott, és kimondta: "szeretlek". Elfogadtuk, hogy a nagyobb más típus. Ám, ahogy telik az idő, egyre többször előfordul, hogy a nagy is így tesz...! MERT EZT LÁTJA! Tőlünk ugyanúgy  megkapta eddig is, mint a kicsi. Viszont a saját "fajtája", egy másik gyerek mintája adja az "ötletet", így mégiscsak jobb!

Ha én, a szülője belátom vétkemet, akkor Ő miért ne tenné. Így megszokja, hogy nincs tökéletes ember, nincs mindenben jó, nem minden fekete és fehér. Toleránsabb lesz, és jobban fog tisztelni másokat, ENGEM is. A tekintély, a felsőbbrendűség szülhet félelmet, képmutatást, sok mindent, de tiszteletet és szeretet nem.

Azt nekünk kell adni, így tanul meg elfogadni és viszonozni.

Ha így nő bele a kamaszkorba, akkor bizonyosan képes lesz bocsánatot kérni is...