Amióta iskolás gyerekem van, újra átélem az kisdiák éveimet. Főleg az alsós korszakot. Elevenen érzem az összes sérelmet, bántást, csúfolódást, amit kaptam. A gyerekek kegyetlenek. Ez igaz. Kódolva lehet ez minden kisemberben, mint ahogy a nagyokban is sokféle rossz, ami csak úgy előtör. A különbség az, hogy a felnőtt igyekszik előre felvértezni magát a rosszindulattal, ill. az igazi sérelmek sokszor arctalanok: törvények, politikusok okozzák, ami húsba vághat ugyan, mégsem személyes lélektaposásnak vesszük. Persze vannak mélyebben érző, érzékenyebb, sérülékenyebb személyiségek, és vannak kevésbé. Ez is kódolva érkezik velünk ebbe a világba. 

Felnőtt eszemmel tudom, hogy sosem martak belém igazán, én mégis végigvergődtem az első éveket a gyerekközösséggel. Minden szó, grimasz, kiröhögés megmaradt bennem. Nyilván én az érzékenyebb kategória vagyok. A szüleim pedig nem igazán foglalkoztak ezzel. Ha panaszkodtam, elintézték azzal, hogy ne foglalkozzam a gonoszkodókkal, én úgyis különb vagyok azoktól. Hülye tanács volt. Mivel én meg azon gyötörtem magam, mivel vagyok én különb? Annyi önkritikám volt, jóféle önbizalomhiánnyal megspékelve, hogy tudtam: nem vagyok szebb, okosabb a többitől. Csinosabb és menőbb meg pláne. Ráadásul, ha bántás ért, lefagytam, kiürült az agyam, nem voltam képes visszavágni, megvédeni magam.

Érdekes, hogy felnőttként találkozva azokkal, akiktől szenvedtem, jókora kedvességet kapok. Kiderült, hogy ők szerettek engem. Vagyis sok dolgot én fújtam fel, ők nem is emlékeznek erre. Persze ezekről sosem volt szó, de azért valószínűsíthető. A probléma tehát sokszor bennem volt, ám a lényegen nem változtat: szenvedtem, és ez mélyen belém ivódott, formált engem. 

Amikor gyerekem lett, és felrémlett, hogy majd közösségbe fog kerülni, bizony tolultak-tolulnak fel bennem az emlékek.

Annyit tanultam, hogy sosem mondom, "különb vagy másoktól!" Minden "valódi" szülő úgyis így érzi, csakhogy a gyerek szó szerint veszi és elhiszi. A másik, hogy saját magam tanultam meg azt, hogy kell az élethez egy bizonyos vagányság és lazaság. Nem szabad minden rosszat tragédiaként megélni. A lányoknál elég jól alkalmazom is ezt a módszert. Talán azért nem ijednek meg a saját árnyékuktól. Ám saját anyámmal éppen ezen vitatkozunk nagyokat! Ő a mai napig azt hangoztatja, hogy különbek, mások és legyenek is! Nem érti, hogy ezzel árt, de a legkevésbé sem használ!

Nos, lányaim is hoztak le a Földre jónéhány kódolt infót. Főleg az idősebb: ő is ultraérzékeny, ő sem képes megvédeni magát, ő is könnyen megbántódik, őrlődik. Nehéz az élete, no!

Amikor beszámol - ritkán, és mindig váratlanul - a sérelmekről, gonoszkodásokról, a szívem szakad meg!!!!! Tehetetlen dühöt érzek, hiszen én nem tudom megvédeni! A suliban nem állok mellette, és tudom azt is, hogy neki kell ezt megtanulnia, csak ő kezelheti le, dolgozhatja fel a bántás okozta sebeket. Jómagam csak óvatos tanácsokat adhatok. 

Közben pedig épp azért vagyok kétségbe esve, mert az anyatigris törne-zúzna, széttaposna, de nem lehet...!

A gyerekek gonoszak és kegyetlenek. Van, aki még jobban is. Ezt igazából a felnőttek, tanárok, sokszor még a szülők sem tudják, hogy mennyire. Lehet, hogy az enyém is az, néha, másokkal. Amikor egyszer-egyszer a hugával undokoskodik, akkor próbálom neki elmagyarázni, hogy ez mennyire ártalmas. Gondoljon ilyenkor arra, hogyha vele viselkednek így, akkor az mennyire borzasztó. Tartsa mindig szem előtt, hogy bánjon úgy másokkal, ahogy ő is szeretné, hogy vele bánjanak. Azt hiszem, sokkal többet nem tehetek.

Amikor azonban olyan szülőkkel találkozom, akik a szemet szemért elvet követik felnőtt és gyerekkörnyezetükkel egyaránt, akkor begörcsölök a félelemtől! Az ilyen ember gyereke lehet, hogy osztálytársa az én gyerekemnek. Egyre inkább azt látom, hogyha megdobnak kővel, akkor dobj vissza sziklával - ars poétikák törnek előre. Akkor pedig a finom lélek, a tolerancia, az empátia csak olaj a tűzre. Az ilyen gyereknek eggyel több oka lehet arra, hogy a "gyengébbe" még taposson egyet...

Nem lehet úgy csiszolni a gyereket, hogy szőnyeg alá söpröm a problémákat, hogy másokra hárítom a gyerekem felelősségét - vele az enyémet is... hogy azt mondom, különb vagy, hogy arra tanítom, máshol bármit megtehetsz: dobálhatod a szemetet, furakodhatsz, törtethetsz, csúfolódhatsz, verekedhetsz...

...sokszor hozzátéve: csak engem hagyj békét...Jesszusom! Ha anyát idegesíti, akkor tombolhat máshol?  

Félek, féltem a lányaim. Jó lenne, ha sok szép emlékük maradna a kisiskoláról. Megpróbálom a lelküket felkészíteni, világos magyarázatokat adni, példát mutatni, erősebbé tenni. Csak próbálkozom. A világ egyre nagyobb és sötétebb. Nem elég hozzá, hogy az otthonunk legyen egy örökzöld sziget.

Nem tudom, mit tehetnék.

Tanácstalan vagyok.

Bízom benne, sok anya töpreng ilyesmin, mert akkor talán kevesebb lesz a kegyetlenség legalább a sulikban.