Szóval gyakran járunk a város legnagyobb játékparkjába. Legutóbb rendezvényt is tartottak a parkban, így egy hatalmas pandamaci és egy zsiráf is velünk tartott a tombolda helyszínére. A nagyra nőtt lények persze az én kezemben landoltak, hiszen a mászáshoz két kéz-láb szükséges. Elégedetten figyelgettem lányaimat, mert bizony istenáldotta akrobata manók lakoznak ám bennük. Meg is feledkeztem a kezemben tartott jószágokról. Csak akkor néztem a lábam elé, amikor a két "vadállat" ki akart húzódni a kezem ügyéből. Persze nem akartak ők megszökni. Csak egy pöttöm legény akart az új gazdájuk lenni. A fiúcska legfeljebb 2 éves lehetett, de nagyon határozottan akarta a zsiráfot. Mosolyogva lehajoltam hozzá. Ettől "vérszemet" kapott, és a zsiráf mellé már a panda is kellett volna. Megérkezett az anyukája, aki azonnal leszögezte, hogy bizony a két formás óriás nem az övé. Ettől az úrfi még jobban belecsimpaszkodott a lufikba. Anyuka még erélyesebben próbálta lefejteni a pici vasmarkokat a jószágokról. Itt aztán elszakadt a cérna... kisfiú éktelen haragra gerjedt. Kézzel-lábbal kiabált és követelte a nagyra nőtt játékokat. Pillanatok alatt húzta fel magát, tombolt, verte mindenét a földhöz. Anyukája megpróbálta belenyomni erővel a babakocsiba. Én zavartan motyogva elnézést kértem, hogy odamentem a gyerekeim friss lufijaival, és próbáltam minél messzebb kerülni a kisfiú látóköréből. Ő viszont nem felejtette el sérelmét. Anyukája alig bírta bekötni az ülésbe, mivel a kis birkózó ki akart pattanni a babakocsiból. Megfeszítve magát üvöltött. Anyuka akkor türelmét vesztve jókora taslit nyomott le a kicsi fejére. Annak azonban ez csak olaj volt a tűzre, még hangosabban, teljes erőből szenvedett.

Igyekeztem ám a közelükből. Amikor ilyen kínos jelenetet látunk, szinte elszégyelljük magunkat. Már bántam, hogy nem mondtam a lányaimnak, hogy majd a parkból kifelé menet kapják meg a játékokat.  Persze tudtam, hogy nem ez lett volna a megoldás. Mindig van a gyerekeknél kincs, amit mindenfelé cipelnek. Lehetett volna egy kislapát is, amit a homokozóba visz valamelyik magával. A gond nem az, hogy viszik, hanem az, hogy megértsék, nem minden az övéké, men mindent kapnak meg.

Nem tudom, mit tesz az anyukája annak érdekében, hogy ne legyen minden érdekes dologból, ami nem a kisfiúnál van, ekkora cirkusz. Tuti, hogy lenne rá megoldás!Magam sem tudom, hogyan, de nekem sosem hisztiztek így a lányaim semmiért. Felcsillanó szemekkel mindent észrevettek ők is, meg is jegyezték, hogy kellene nekik, én pedig elmondtam, miért nem kellhet ez nekik. Amit nem a boltban láttak, érdekes módon tudták, hogy nem eladó, az másé. Ebben az esetben én két dolgot tettem volna. Elmagyarázom, hogy ez nem a miénk, esetleg biztosítom arról, hogy majd kaphat ilyet máskor, vagy épp otthon várja valami hasonló. Megérdeklődhettem volna, hogy hol és mennyiért lehet ilyen lufit kapni, és ha telik rá, vehettem volna. A legfontosabb azonban, hogy ELTERELJÜK A GYEREK FIGYELMÉT!  Bármivel: ha ismerem a saját gyerekem, biztosan van megoldás. Egyszerűen a hiszti gyökerét kell elkapni, el se kell jutni odáig, hogy tomboljon. Az azonban nem megoldás, hogy erőszakkal leteperem és még meg is ütöm.

Szerintem az, hogy egy kicsike ekkora cirkuszt produkál, az neki még borzasztóbb, mint az anyukának. Ám a felnőttnek tudni kell, mit miért csinál a gyereke: ismerni kell még a gondolataikat, minden rezdülésüket, érzéseiket, logikájukat. Akkor nem fognak tombolni. 

Sok-sok idő kell ehhez. Szeretet és figyelem. Már csecsemőkorától. Akkor békés, mosolygós lesz az együttlét. Ezt csakis a szülő érheti el. Nem rossz a kölyök, mi nem tudjuk elérni azt, hogy jó legyen. A hiszti tehát nem a gyerek kudarca, hanem a miénk...

A gyereknek - a csecsemőnek is - ugyanúgy vannak indulatai, mint a felnőttnek. Teret kell adni arra, hogy kitombolja magát. Ha a csecsemőm éhes lett, azonnal üvöltött, mint a sakál. Mivel nagyrészt kettesben voltunk egész nap, én szépen kimentem egyedül a konyhába, elkészítettem, vagy felmelegítettem az étkét. Nyilván már hamarabb megfőztem, ha kellett. Aztán szépen megetettem.

Ha nem sikerült valami, amivel játszott, dühöngött. Amikor már tudott beszélni, mérgesen elsírta, mi a baja. Hagytam, kiabálni. Amikor mi, felnőttek dühösek, erlkeseredettek vagyunk, sokszor kiabálva zúdítsuk rá sérelmünket a férjünkre, anyánkra, barátunkra, kollégára. Mégse vágja senki oda, hogy hisztizünk. Ha egy gyerek megfelelő teret kap az indulataira, és ha tudja, hogy megoldást várhat tőlünk a problémáira, és ha az ő gondját nem bagatellizáljuk el, akkor megértőbb lesz ő is. Ha üvöltésre nem üvöltés a válasz, agresszivitásra pedig nyugalom, akkor megtanulja a megfelelő mederben kezelni saját indulatait. Ehhez azonban teljes értékű EMBERNEK kell őt tekinteni. Ugyanolyannak, mint mi, csak kicsiben!!!