Nyár van, a fagyizó pedig a postával szemben. Fagyi van, gyerekszáj van, befizetendő csekk is akad... Megvettük a fagyit, és besétáltunk az intézménybe. Kevesen voltak. Kicsikém leült szépen egy padra, két hölgy mellé. Egyikük - egy kellemesen mosolygós nagymama érdeklődve figyelte lányomat. A másik egy középkorú nő volt: kimért, borongós tekintet, lefelé görbülő szájszél, idegesen topogó ujjak. Nem telt el egyetlen perc, tovább nem bírta magában tartani mondandóját:

- Fagyival nem lehet bejönni a postára.

- Tényleg? Miért nem? - kérdeztem mosolyogva.

- Csak. Ki van írva. Nem kell idejönni a gyerekkel, ha fagyizik. - közölte egyre mérgesebben.

Kicsikém kezében megállt egy pillanatra a tölcsér. Megrebbent szempilláját rám emelte.

- Egyél nyugodtan, ha ránk szólnak, akkor majd elmegyünk.

Kicsim megnyugodva falatozott tovább.

Ettől a nő csak még idegesebb lett. Suttogva dohogott tovább arról, hogy "ezeknek"- gyanítom, a gyerekekre célzott, már semmi sem szent. Nekik már mindent szabad, pedig a rend, a fegyelem, .... tovább nem tudom, mert sorra került.

Ám a másik, idősebb nő egyre közelebb húzódott  a vita tárgyához. Amikor frusztrált asszony eltávozott, megszólalt:

- Milyen nyugodt kislány! Látszik, hogy foglalkozik vele. Ennek a nőnek meg biztos van valami defektje. Remélem, az ilyenek nem szülnek... Tudja, kedves, egy lányom van és három unokám. Nálunk a gyerekeknek mindig épp annyi joguk volt, mint a felnőtteknek. A lányomról mégis tudtam minden fontosat, és ő is tudott mindenről, ami a családunkat érintette. Megbeszéltünk mindent. Amikor bejöttem vele a postára, az enyém sem türelmetlenkedett, mert elmondtam neki, hogy ez várakozással jár. Nála is volt ilyenkor egy kis étel, vagy játék, és lefoglalta magát. Az unokáimmal ugyanígy bánunk. Látom, maga is emberszámba veszi a kislányát. Szerintem nem is kell több a gyerekneveléshez. Deezek, mutatott mérgesen a távozó nő irányába, azt hiszik, ők mindent jobban tudnak. Pedig higgye el, semmit sem tud az, aki azt hiszi, okosabb másoknál. A gyereknél bölcsebb pedig nem is akad. Csak ezek miatt elhagyják tudásukat, mire felnőnek. No, mostmár én jövök. Csak nevelje így tovább a gyerekét, kedves, akkor nem lesz semmi baj. ..

A hölgy elment, én pedig elhülve néztem utána. Mert röviden összefoglalta a lényeget, mi is a nagyszerű a gyerekekben. Le a kalappal! Az ilyen ember viszont ritka, mint a fehér holló. Az a baj, hogy a frusztráltakkal, negatív, pökhendi emberekkel van tele a világ. Mérgüket pedig a legkönnyebb a legkisebben kiadni. Utána pedig egyre gyorsabban pörög az ördögi kör, mert a gyerek is ezt a mintát követi. Ettől még jobban utálkozik a felnőtt, a gyerek pedig, mire felnő, éppen ugyanolyan lesz. Ebben a körben élnek most már generációk...

Pedig meg lehet ám állni... sokkal szebb ám minden. Ha kerítünk időt körülnézni, gondolkodni, figyelni magunkra, akkor észreveszünk ám mindenfélét körülöttünk. A szépet, a kedveset, a gyerek ösztönös báját, kedvességét, ragaszkodását, tudását.   Nem a gyerek ufó, a felnőtt néz ufo-szemmel. Csak ehhez a tükörbe  kéne nézni először!